Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-21 / 38. szám
Ötvenkettedik évfolyam. 38. szám. Pápa, 1941 szepetmber 21. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÜLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE _________________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _________________________________----------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -----------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Széchenyi és mi! Irta és a pápai ref. theol. akadémia 1941 szeptember 15-én tartott tanévnyitó ünnepélyén felolvasta dr. Török István theol. igazgató. I. Széchenyi István, mikor a 20-as években Erdélyt járja, Marosújvárott pár órára a Mikes grófok vendége. Erről a látogatásról a következőket jegyzi fel naplójába: »Sokat beszéltünk politikáról. Egv fiatal széltoló oly nevetséges egyoldalúsággal és szenvedéllyel beszélt a reformról, kormányról és az alkotmányról, hogy ezt a fickót kedvem lett volna elverni, ha nem kellett volna attól tartanom, hogy a család rokona, vagy éppen a házigazda fia.« (Naplók II. 197.) Széchenyi felháborodását képtelenség volna maradiságból, reformellenességből magyarázni. Hiszen a reformkorszaknak alig volt olyan nemzetépítő eredménye, amely nem a Széchenyi elméjében fogant meg. Joggal tartja Kossuth elé, a Pesti Hírlap szerkesztője elé ezt az állítást: »Hiszen mit a Pesti Hírlap hangoztat, azt a Hitel, a Viliág;, a Stádium! s a többi ré.g megpendíté már«. (A kelet népe 382.) Nemzeti veszedelmet látott azonban — mint mondta — a »zavart ideákban«. A zavart ideák olyanok, mint a pestis,... »ragadékonyságuk által a legépebb, de még ki nem fejlett elméjűeket is megfertőztetik és magok körül élet helyett halált terjesztenek«. (Világ 143.) Ki ne ismerne ma ilyen »fiatal széltolót«, ki nevetséges egyoldalúsággal és szenvedéllyel beszél reformról, kormányról, alkotmányról; ki ne tapasztalná a »zavart ideák« ragadékonyságát és az ép, de még fejletlen elmék veszélyeztetettségét. Hozzá meg ez a fejletlenség nincs húsz, harminc vagy negyven életévhez kötve; tisztes ősz fürtök is takarhatnak ilyen, fejletlensége miatt különöskép veszélyeztetett elmét. Ki ne érezni hát Széchenyi nemes felháborodásának és büntetésre emelkedő kezének időszerűségét? Egy honfi, aki két arcvonalon vállal és vív küzdelmet a nemzet létéért: reformokat sürget és ingadozás nélkül valósít meg, nem törődve a bécsi udvar gáncsaival, sem az itthoniak érdekféltő, érteden maradiságával; ugyanakkor azonban megálljt kiált, épp a reform érdekében, a reform felelőtlen haszonlesőinek, vagy hiú elragadottjainak, mégha ez a kiáltás népszerűségébe kerül is. Még Kossuthtal is szembefordul, mikor nem látja benne ugyanezt a készséget a népszerűség feláldozására. Nem tartozik most ide, menynyiben volt jogos és méltányos éppen Kossuthtal szemben ez a látás. Széchenyi magatartásában azonban az elvi indoklás mindenesetre meggondolkoztató. Amíg még az adott lehetőségeket sem használtuk ki^ mert még alkalmatlanok voltunk kihasználásukra, minek akarunk a tervszerű reformmunka helyett a vak szenvedélyek felkorbácsolásával erőszakosan új lehetőségeket kicsikarni? Ha sikerületlen forradalmainkat nézzük, utólag, legalább is ez alapelvben nem kell-é Széchenyinek igazat adnunk? »A leghívebb magyar« — mint Kemény Zsigmond nevezte — jól látta, hogy még a forradalom sikeréhez is sok egyéb feltétel mellett elsősorban lelki felkészültség kell. Meggyőződése szerint még a többi feltétel sem volt meg, nemhogy ez a lelki. A nemzeti élet pedig nem kártyavár, amit felelőtlenül ledönthetünk és újraépíthetünk. II. Vagy vegyünk egy másik időszerű dolgot: a faji kérdést. Ez a kétségtelenül nagyon fontos dolog, de ma olyan fonák módon terpeszkedett el a közgondolkozáson, hogy a botot ragadó zsidógyűlöl, ttől kezdve úgyszólván mindenféle embertelenség alkalmas palástolója, sőt igazolója lett. Mi az, amit ne lehetne elfogadhatóvá tenni állítólagos faji érdekre való hivatkozással? Még a magyar lélek hivatásos őrállóiban,, az egyház szolgálóiban is ingadozást okoz, hogy a faji; élet általunk megállapított törvényeit, vagy pedig az Isten kijelentett törvényeit illeti-é az elsőbbség s az isteni törvényt készek vagyunk elmellőzni, sőt elárulni emennek a javára. Hogy csak egy példát említsek, nemrégiben olvashattuk egyik lelkipásztortársunk vezércikkében,., hogy a csak .részben is zsidó származású egyént akkor sem szabad a theologiára felvennünk, ha az egyébként minden tekintetben a papi pályára való. Széchenyit is sokszor, mondhatni állandóan foglalkoztatta a faji kérdés, csakhogy ő világosan látta ennek a kérdésnek a határait is. A születés, a rang és mód az egész világot megnyitotta előtte s a fiatal mágnás mégis ilyen vallomásokat jegyez naplójába: »Hogy nekem okvetlen a legősibb hun fajból kell származnom, az már abból is kitetszik, mert a svájci Alpesek legszebb vidékein, vagy Olaszország leggazdagabb völgyeiben sohasem tudtam úgy felbuzdulni, átmelegülni, mint hazám kopár pusztáin«. (Napló 45.) S tudjuk — nemcsak a kopár pusztaság, hanem a puszták népe, a magyar paraszt, annak természetessége, alacsony sorsában is meg-megvillanó értékei, Széchenyi szívét ugyanígy átmelegítették éj?... cselekedetekre indították. Egy helyen ezt olvassuk nála: »Mindenek előtt áll előttem: hűség a fajtámhoz«. (Beszédek 352.) Ez a nyilatkozat így kiszakítva, mintha a mai faji gondolatot igazolná: íme Széchenyi is mindenek elé helyezi a fajiságot. De ha egy kicsit /utánanézünk a dolognak, valami más derül ki: legalább is három lényeges ponton különbözik Széchenyi a faji gopdolat mai képviselőitől. Először is mélyebben értelmezte ezeknél a fajisá-
