Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-08-31 / 35. szám
Ötvenkettedik évfolyam. 35. szám. Pápa, 1941 augusztus 31. DDBANTIÍLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________________________ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Munkatársak. Irta: Szabó Kálmán mezőlaki ref. kántortanító. A Pragmatika 117. §-a mondja: Lelkész és tanító, mint a népnevelésügynek hivatásuknál fogva kötelezett munkásai, egymást munkatársnak tekintsék. Ez az egy mondat mindennél világosabban kifejezi a lelkész és tanító viszonyát. Ezt a lelki kapcsolatot egy tőből való származás, négy évszázad vihara, szenvedése, küzdelme, fájdalma, a közös sors, a közös cél, a közös és annyiszor panaszlott és keserű kenyér edzette elszakíthatatlanná. A pap tanító, a tanító pap. A pap tanító a felnőttek iskolájában, a templomban; a tanító pap a kicsinyek templomában, az iskolában. Nálunk a kettő munkaterületét nagyon' nehéz egymástól elhatárolni. A tanító á lelkipásztornak elválaszthatatlan és nélkülözhetetlen munkatársa az egyházi élet minden ágában és megnyilvánulásában. Féltékeny szeretettel kell őrködniük az iskola felett s minden áldozatot meghozni az iskola megtartásáért. A református keresztyén világnézet, világszemlélet kialakításának elengedhetetlen tényezője a református iskola, mert addig zenghet, szárnyalhat benne szabadon a zsoltár s addig hinthetjük benne a magvető rajongásával az Ige magvait, míg a mienk, míg a kezünkben van. Minden elvesztett református iskola mélységbe zuhant bástya, elnémult zsoltár s bezárt Biblia. Mint a népmüvelésügy munkásait forrassza egybe őket az a tudat, hogy az egyház és a haza sorsának legyengetése, jövője, vezetése, irányítása az ő kezökben van letéve. Éppen ezért az egyház a mai válságos időkben, a körülöttünk dúló világnézeti harcok közepette nem engedheti meg magának bünhődés nélkül,, hogy az iskolát elválassza a templomtól, a tanítót a vallástól, a tankönyvet a Bibliától. Népünk lelki és szellemi vezetésének elválaszthatatlanul egy irányban kell haladnia. A lelkipásztornak első és legtermészetesebb munkatársa a tanító az igehirdetésben, a belmissziói munkákban és az adminisztrációban is. Nem nélkülözhetik egymást, szükségük van egymás erejére, gondolatára, irányítására, tapasztaltságára, bölcseségére. Ők az egyházban az élen állók. Ha tehát f ontos és nélkülözhetetlen ez a munkatársi viszony, mik akkor ennek a feltételei? Legyen közöttünk krisztusi szeretet, jóság, megértés, hűség; hordozzák magukban a békességnek és megbocsátásnak lelkét; türelemmel tudják egymás hibáit elviselni s ha kell elfedezni. Egyszóval legyen közöttük harmónia, mintahogy Farkas István püspök írja egy helyen: »...én: a lelkipásztorok és tanítók — ideértem a tanárokat is! — harmonikus együttmunkálkodásán keresztül látom biztosítva anyaszentegyházunk szebb holnapját. Mindig a harmóniát és sohasem a disszonanciát keresse a magyar!...« Éppen ezért távol legyen tőlünk a hatalmi vetélkedés, féltékenység, irigység, tapintatlanság, békétlenség és a beteges népszerüséghajhászás, szeretetlenség szelleme. Sajnos, ma is vannak szomorú esetek, lehangoló példák. Ezeknek okát főleg abban látom,, hogy vagy az egyiknek, vagy mind a kettőnek a lelkét nem tölti be eléggé a hivatás tudata; vagy nem vezetésre született, csak sorban baktató közkatona tud lenni. Az egyik sokszor csak az életnélküli, rideg paragrafusokon keresztül tekint a másikra. A másik talán nem tud, vagy nem akar odaemelkedni, ahol a küzdelemre, harcra, példaadásra, vezetésre teremtett lelkek eggyé tudnak olvadni a szeretetben és a szolgálatban. Vannak felemelő példák is. Engem éveken keresztül. ha távol kellett lennem az iskolától, egy öreg, 80 éves lelkipásztor szokott helyettesíteni, olyan lelkiismeretes odaadással, hogy azt feledni soha nem tudom. Egy volt lelkipásztorom mindig gondoskodott arról, hogy a költségvetésbe legalább 50 P-t vegyenek fel a tanító vizsgái megjutalmazására. A nagy ünnepeket mindig közös családi körben töltöttük el. Ez jgy helyes, így szép, mert népünk ügy tekint pásztorára és tanítójára, mint a szeretet, békesség, példaadás, hűség, megértés, tiszta családi élet letéteményeseire. S fáj a lelkűk, ha azt kell hallaniok, hogy abban a parókiában és abban a rektóriában, melyeket ők sokat küzdve, sokszor verejtékezve, nagy áldozatkészséggel építettek és tartanak fenn s melyeket ők a békesség hajlékának szántak, a békétlenség, gyűlölködés, szeretetlenség pogány lelke ütött tanyát, parókia és rektória közt a hitetlenség sötét szakadéka tátong. S a vége az, hogy a templom felé vezető utat benövi a fű, a templom küszöbét belepi a por, halkabb lesz a zsoltár és panaszosabb az ige. , A lelkész és tanító isteni küldetésben járnak. »... és kezdé őket kiküldeni kettőnként...« (Márk 6:7.) Együtt kell munkálkodniok, tudván azt, hogy eszközök az Isten akaratának végrehajtására. Egy szívvel, egy gondolattal, mint jó testvéreknek kell alázatosan szolgálniok az Urat. Segítsék s ha kell védjék meg egymást, de mindig szeressék, mert csak így tudják eredményesen szolgálni a Krisztus, a vallás, az erkölcs és nemzeti kultúra ügyét. így tudják diadalra vinni s tartalommal megtölteni a jóság, szépség, igazság eszméit... Az Isten igazságát s nem az emberekét kell szolgálniok, az emberek igazsága: irigység, gyarlóság. Isten igazsága: boldog és diadalmas élet, győzelem a világ felett.
