Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-01-12 / 2. szám
8. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1941. lélek egyik legfőbb támogatójának s élesztőjének, a lelkésztestvéri közösségnek (tanulmányi, bará.ti és imaközösségnek) hiányát látom fájdalmasnak,, nem egy esetben végzetesnek. Minden lehető alkalmat megragadok arra, hogy presbitériumaink és presbitereink közül is minél többekkel ismerkedjem meg, mégpedig lehetőleg ne csak egy futó találkozás^ vagy kézszorítás erejéig. Újra, meg újra alkalmam van csodálni magyar református népünk fiainak éppen a presbitereink közt első tekintetre feltűnő kiváló értelmességét, higgadt bölcseségét és természetes önfegyelmét. Testben és lélekben egyaránt gyönyörű magyar emberpéldányokkal találkozhatunk sokszor még egészen kicsiny egyházközségek presbiterei sorában is. A szomorú csak az, hogy ennyi nagyértékű természeti adottságot még mindig csak igen minimális mértékben sikerült bekapcsolni az egyháznak a szokványoson túlmenő aktiv szolgálatába. tA templom- és úrasztalakerülő presbiter még ma sem ritka jelenség, — sajnos, nemcsak a legalacsonyabb, hanem a legmagasabb iskolai végzettséggel clicsekvők között sem! — annál ritkább az a presbiter. aki a gyülekezetben tevőleges . munkát is vállalna (pl. családlátogatás), vagy legalább a Szentirásba igyekeznék a lelkipásztor vezetésével elmélyedni. Amikor pl. az Actio Catholica egri főegyházmegyei szervezetének legutóbbi jelentésében (Egri Egyházmegyei Közlöny, 1940. 61. lap) a római hitű világi atyafiak »apostolkodásáról« való egyéb, nagyon tanulságos beszámolások mellett azt olvassuk, hogy »már 145 egyházközség vezette be az utca-megbizotti rendszert«, 138 egyházközség fektette fel a »lélekkatasztert«, akkor gondolkodóba kell esnünk, hogy vájjon a presbiteri eszme és rendszer is nem a reformáció amaz örökségei .közé tartozik-e. amelyet Istennek tetszeni fog. egyszer elvenni a reformáció népétől — mert az nem becsüli meg kellőképen! — »és oly népnek adatik, amely megtenni annak gyümölcsét« (Máté 21:43), ott, ahol pedig annak a gyümölcsnek eredetileg nincsen is termő talaja. Presbitériumaink nagyobb lelki elmélyülése és készségesebb munkavállalása nélkül nemcsak a vallásfelekezeti versenyben, hanem, ami ennél százszorta lényegesebb, az Antikrisztusi frontján is sok végzetes csatavesztés érhet bennünket.. Egyházunk pedig a maga református jellegéből a presbitériumok lelki kiépítettsége és építő, missziói munkára állítódása nélkül ép oly könnyen kivetkőzhetik, mint amilyen könnyen kivetkőznék akkor, ha egy szép napon elhatározná, hogy a Heidelbergi Kátéból kiiktatja pl. a 80. kérdést. Erre talán egyetlenegy magyar református presbiter sem volna kapható; viszont az erre következő 81—85. kérdéseknek gyakorlati megvalósítására ma még csak egy nagyon értékes, de úgyszólván törpe presbiteri kisebbség hajlandó rendszeresen vállalkozni. Pedig hitvallásunknak éppen ezek a tételei igazi újszövetségi és kálvini presbitérium nélkül a gyakorlatba egyszerűen átvihetetlenek s még csak azt a kévéssé kálvinista nevet sem érdemlik meg, hogy »írott malaszt«. A presbitériumokkal szemben támasztható e jelentékeny hiányérzetünkért nagyban megvigasztalhat bennünket a különféle gyülekezeti munkaágakban, de főként az ifjúsági és gyermekmisszióban tapasztalható határozott nagy lendület, különösen pedig az a kapcsolatos jelenség, hogy ezekben a munkaágakban a lelkipásztoroknak immár egyre több igen értékes nemlelkészi munkatársa is kerül, elsősorban — nagy örömünkre — a fiatalabb tanító- és tanítónő-nemzedékekből, de azután más, olykor diplomás, olykor egészen egyszerű műveltségű egyénekből is,, férfiakból s még inkább nőkből. Münden lelkipásztor imádságainak, kereső, nevelő, toborzó munkájának egyik legfőbb terhe kellene, hogy legyen az ilyen munkatársak megtalálása, képzése és beállítása. Az ilyenek közül lesznek a férfiak a jövő presbiterei, a nők pedig az annyira szükséges és sajnos, legtöbb helyt még csak a kezdet kezdetén (vagy ott sem) lévő nőegyleti és nőszövetségi munka kiépítői. A magyar református nő történeti szerepe a román uralom alatt.* ír Természetesen, mint minden nagy történelmi időnek, ennek a kornak is megvannak a maga névtelen és nagynevű hősei férfiakban és nőkben egyaránt. Gondoljunk Végvárira. Hányszor zokogtunk és fogadkoztunk szívbe markoló versei mellett. »Eredj ha tudsz!« Eredj, ha tudsz, mert a boldog, szabad Erdélyt könynyebb volt valamikor ott hagyni, mint a bilincsbe vertet, a keresztre feszítettet. És gondoljunk az erdélyi irók és költők hosszú sorára, akik égtek és lángoltak s haj! sokan közülük el is égtek egy nagy, szent fájdaloiüban, melyet csak ezzel a szóval lehet kifejezni »Er- 1 dély!« Ha az erdélyi asszonyok heorikus küzdelmet folytattak, hogy a magyarságot megmentsék a végső pusztulástól nem kisebb az érdemük azoknak a lángszivü férfiaknak, kiknek lelke mint gyújtó szikra lobbantotta tettre a női akarást s ösztönözte nagy, önmegtagadó teljesítményre. Itt nem arról volt szó, hogy néhány fillérrel, esetleg pár pengővel jótékonykodjon valaki, mialatt maga drága ruhákba öltözik, pompás zsúrokra jár, vagy olyan falusi asszonyról, aki gyermekeivel a legújabb divatot majmolja, vagy olyan iparosról, aki folyton kesereg, hogy nem élhet, mégha három háza van Is. Óh nem! Itt nagy önmegtagadásról van szó. Arról van szó, hogy kiveszem a saját számból a falatot, hogy megosszam azzal, akinek ennyi sincs, hogy levetem nemcsak a felső ruhámat, hanem az alsót is, hogy beteg, öreg nincstelenekkel és éhező, fázó gyermekekkel osszam meg. Akármelyik társadalmi osztályt veszem például, mindenütt ezt az önmegtagadást találom. Kit említsek a sok közül? Gróf Bethlen Györgynét, akit az idegen zsarnok saját palotájában a cselédlépcsős két szobás udvari lakásba száműzött, mig maga a drága, ritka műbeccsel bíró butorzott termekben pöffeszkedett. S ez a finom lelkű, magasműveltségű grófnő mégis mindenki számára a vigasztalás és reménység forrása tudott lenni. Vagy szóljak arról a Teleki grófnéról, aki a református tanítónő fele fizetését, teljes ellátását vállalta a maga amúgy is nagyon, nagyon megszűkített jövedelméből, csakhogy falujában a magyar gyermekek magyarul tanulhassanak írni-olvasni. Tette mindezt annyi szeretettel, hogy az a kis tanítónő, soha egy pillanatig sem érzett holmi kegyes leereszkedést, hanem mindig anyai barátnőként viselkedett. Említsem gróf Kendeffy Gábornét, Mikes Árminnét, gróf Bethlen Timát, akik árvaházak felállításával tették nevüket felejthetetlenné, vagy báró Ke* Részlet a Pápai Református Leányegyesületben elhangzott előadásból.