Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-05-12 / 19. szám
92. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1940. lenének felemelő bizonyságaitól áthatva, a Megváltó missziói parancsának minél tökéletesebb teljesítése céljából a missziói munkát is törvényesen szabályozott feladatai közé« iktatta. Ebből is nyilvánvaló, hogy nem az egyházi törvényhozás indította el és valósította (meg a missziói munkát, hanem valójában folyó miszsziói munka tette szükségessé annak törvényhozásilag szabályozását. Úgy vagyunk a misszióval is, mint a kultusszal. Nem a kultusz teremti a hitet, hanem a hit a kultuszt. Evangélizációt és szociális munkát nem indíthat el törvény, de viszont igaz az, hogy az egyház missziói munkája termel ki törvényt annak irányítására és szabályozására. Ha a missziói törekvéseket nézzük, azt látjuk, hogy a megelőző évtizedekben majdnem kizárólag az evangélizációra irányult az; újabban talán a viszonyok kényszerítő hatása alatt, vagy talán sokkal inkább az evangélizáció teremtette lelki dispositio folytán, a segítés, a védelem és mentés munkája, a társadalmi bajok okainak felderítése és orvoslása, amit egy szóval szociális,, újabban társadalompolitikai munkának neveznek, nyomult az érdeklődés és cselekvés homlokterébe. Nem jelenti ez azonban azt, hogy ebből rangsor kérdést csinálhatunk, mert a kettő elválaszthatatlanul összefügg. Szociális munkát evangélizáció nélkül végezni nem lehet, s viszont az evangélizáció szociális munka nélkül olyan, mint a fa gyümölcs nélkül, vagy iazok a sz4p határozatok^ melyek soha .sem kerülnek végrehajtásra. A felvilágosodás kora óta, kiváltképen pedig korunkban a szociális munkát az állam igyekszik kézbe venni. De bármennyire vitassák is a modern államban, hogy a szociális munka végzése az állam joga és kötelessége, az egyház nem mondhat le erről a.munkáról anélkül, hogy hűtelen ne lenne Krisztushoz. Sőt bátran állítjuk, s ezt kiváló államférfiak is alátámasztják, hogy az állam magában ezt a munkát elvégezni nem tudja, az egyház tevékenységét nem kívánja és nem akarja feleslegessé tenni, mivel az egyház az anyagi segélynyújtást a lelki ajándékok közlésével is összeköti. Nem lehet feladatunk jelen alkalommal a református egyház szociális munkáinak részletes felsorolása, a szegénygondozásnak, a patronázsmunkának, a diákjóléti intézmények hosszú sorának, a Szeretetszövetség nagy hálára késztető alkotásainak, a lelkészözvegyek és árvák felkarolására szolgáló intézményeknek ismertetése. (L. Útmutató a szociális munkák végzéséhez református lelkészek, tanítók, presbiterek és gyülekezeti munkások számára. Belmissziói Útmutató 1931/ 32.) Nem kívánunk foglalkozni szociális munkáink hiányaival és fogyatékossságaival sem, melyek különösen a patronázsrnurika, a családvédelem, a beteggondozás, az aggok, a züllésnek indulók megmentése, körében jelentkeznek legszembetűnőbben. Csak az a feladatunk, hogy felmutassuk, mi a református egyház álláspontja a korunkat foglalkoztató nagy kérdés sekben: a munka, a földreform, a tőke, a magántulajdon, a családvédelem és minden a nemzeti életünkkel kapcsolatban jelentkező szociális kérdésben. Megkíséreljük azért előbb elvi szempontból a református keresztvénséei álláspontját ismertetni ezekben a kérdésekben, azután leszállva az elvi magaslatról a magyar valóság völgyeibe, az evangéliom szövétnekének fényénél megkeresni és felmutatni, hogy mi a református egyház teendője. A református keresztyénség tanítása szerint a munka a világmindenség központi elve. A paradicsomi állapothoz képest ugyan átokként hangzott el: fáradságos munkával egyed a te kenyeredet, Jézus mégis a munkában jelölte meg az istenfiuság egyik alkotó vonását. »Az én Atyám mindez ideig munkálkodik^ én is munkálkodom«,, mondotta. Ez által egyrészt felmutatta előttünk a munka méltóságát, ami által az ember részt vehet Isten teremtő müvének dicsőségében, másrészt kétségtelenné tette, hogy a munka kötelesség. Az ókori társadalomban és ma i£ a Krisztus nélküli társada1 ómban a imun át megvetették, szabai eml erre lealázónak tartották. Nemcsak a testi munkákat bízták rabszolgákra, de még a szellemi munkák jelentős részét is, sőt még kedves betegeiknek ápolását is. Ez- a felfogás csak a keresztyén társadalomban szűnt meg. Az emberiség elérkezett ahhoz,, hogy nem a munkát, halnem a semmittevést kezdik szégyennek tartani. De nem kevésbbé figyelemre méltó az a másik vonás is, hogy a munka kötelesség. Nem érdem tehát, amiért kijár a kenyér, nem is jogcím arra, hogy éljünk, hanem isteni parancs, melyhez fűzte az Ur az áldását. Épen ezért azt kell mondanunk, hogy feltétele boldogulásunknak. Igen találóan mondja Luther: Isten nem kész kenyeret dob le az égből, hogy gyermekeit eltartsa, hanem olyan világrendet alkotott, melyben van vetés és aratás, májusi eső és nyári meleg, buzaszem és barázdát öntöző verejték, van munka és abból a munkából kenyér. De hogy kísértésbe ne essünk, nyomban hozzá kell tenni Kálvin Jánossal, hogy mindezek dacára csak ajándékozás útján lesz mienk a kenyér, mivel nem szorgalmunk, sem fáradozásunk, sem kezeink öpnmagunkban semmit sem használhatnak nekünk, ha nincs azon Isten áldása. Ez fejeződik ki az Úri imában: Add meg a mindennapi kenyerünket, A kérés jelzi, hogy Isten kegyelméből való ajándékozás ez, bárhonnan jut is hozzánk. Még akkor is, ha egészen világos, hogy szorgalommal szereztük és saját kezünk munkájával jutottunk is hozzá, mert .egyedül Isten áldása eredményezi, hogy a mi fáradozásunk sikerrel jár. Ebből világos két dolog. Először az, hogy nem a munka tart el minket, hanem az az áldás, mely munkánkat kíséri, másodszor az, hogy a munkával tartozzunk Istennek, aki ehhez kötötte áldását, éppen azért elmulasztása bún, kárt teszünk magunkban és az Isten világrendjében. Az eddig mondottakból következik az is, hogy a református keresztyénség erőteljesen hangsúlyozza minden dolgozni akaró és tudó embernek a munkához való jogát, a testi és szellemi munkásokét egyaránt. Az emberi méltóság megköveteli, hogy ne mások könyöradományából tengesse életét, hanem maga keresse meg tisztességes munkával kenyerét. Éppen ezért szomorú és leverő a munkanélküliség. Valami rettenetes az,. hogy emberek, akik dolgozni szeretnének, nem kapnak munkát. Kinos és demoralizáló a testi munkás sorsa is ,ha nem kap munkát, de hatványozott mértékben az a szellemi munkanélküli emberé, mert a testi munkást védi a szociális törvényalkotások és rendelkezések hosszú sora, a szellemi munkások védtelenül állnak. Annyira európai méreteket öltött a szellemi munkanélküliség, hogy 1929-ben Bernben a középosztály anyagi és szellemi .érdekeinek védelmére megalakult a Nemzetközi Középosztály Unió. A szellemi munkanélküliség okai közül csak arra mutatunk rá, hogy egyre nagyobb tömegek tódulnak az egyetemekre és így az oklevelet szerzetteknek csak kis százaléka tud elhelyezkedni. Bár sokat javult a (helyzet a pár év előtti állapothoz képest, de még ma sem hárult el a veszély. A református egyház ennek
