Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-12-22 / 51. szám
254. oldal DUNANTOLI PROTESTÁNS LAP 1940. Istentől, de benne van a teljes eltávolodás lehetősége. Ezt az önállóságot és autonómiát különösen érzi magában a földmívelő ember, amikor földjét míveli s tez a föld a jövőre reménységet és a további megélhetésre Ígéreteket is bőven nyújt neki. S mivel látja, hogy a földbirtok ingatlan, amit rendes körülmények között és főként rendes gazdálkodás mellett nem lehet könnyen megingatni, azért mindig jobban belehelyezi bizalmát. Benne önállónak, autonómnak érzi magát és így lassan ez a föld foglalja el a középponti helyet az ő életében. Annyira megszereti és annyira ragaszkodik hozzá, hogy szívesen megmaradna örökké mellette. Ebben a ragaszkodásban van azután a földmíves ember nagysága és ereje, de ebben van a legnagyobb veszedelme is. Nagysága és ereje azért, mert ez a föld tanítja meg odaadással dolgozni, hősiesen küzdeni és egészen az önfeláldozásig ragaszkodni, amelyek ha a földön keresztül Istenre irányulnak, akkor az emberi léleknek legszebb és legnemesebb vonásai közé tartoznak. Veszedelmes akkor lesz ez a ragaszkodás, amikor a földmíves embernek a vagyon megingathatatlanságába vetett hite egészen a földhöz fűzi minden gondolatát és minden reménységét. Sok elbeszélés és regény tesz bizonyságot a földmívesnek lerről a ragaszkodásáról, miközben nyesegetni próbálja ennek eltorzult vadhajtásait. Az életben is többször megtörténik az egyik elbeszélés története, mely szerint egyik-másik földmíves ember nagyon szereti a földet s mivel másként nem iuthat hozzá. ..hamis esküt tesz, amiáltal elfordul Istentől és nemcsak magára, de az egész nemzetségére, rokonságára vonja Isten haragját és büntetését. Ennek ellenkezője az, amit egy másik helyen olvastam, hogy a földmíves, amikor minden vagyonát elveszítette, amihez nagyon ragaszkodott a földjén levő fára felakasztotta magát. Hatásosan írjj le az író tovább: »A szél ide-oda lóbálja a testet. A fej szőke hajával a keblén pihen. Az üveges szemek pedig azokra a rögökre merednek, melyek az ő életében mindent jelentettek 'és így végeredményben egyenlők voltak nála az élettel s ezekért képes volt testét és lelkét is odaadni«. Mintha csak a latin közmondást hallanék, mely azt mondja: »navigare niecesse est, vivere non est necesse«, ami másként azt jelenti, hogy 'ha egyszer élünk, akkor dolgoznunk, eveznünk kell az életben, — de élnünk már nem kell! A legtöbb földmíves embert a vagyonnak szeretete annyira odaláncolja a földhöz, a vagyonhoz., hogy közben elfelejtkezik Istenről és csak a vagyonnak él s amikor hirtelen kicsúszik alóla a föld, vagy elveszti élete reménységét, állatait, akkor kétségbeesésében az életétől is megválik, mert nem talál kivezető utat és így összeomlani látja egész életét is. Az egésznek oka az, hogy amikor ragaszkodással odahajolt földjéhez és állataihoz, nem volt ideje meggondolni, hogy sem a világrajövetelünk, sem pedig a világban maradásunk ideje nem tőlünk, hanem Istentől függ, aki felruház minket mindennel és aki gondoskodik rólunk mindenkor s amikor rossz napok vagy szenvedések jönnek reánk, akkor is mellettünk van, hogy vigasztaljon és megerősítsen minket. A földmívelő ember különbözik a várositól, mert amíg ez legtöbbször speciális munkát végez és így gondolkozása is differenciálódott, tisztában van azzal, hogy munkaköre szűkült s ezért ebben mélyebb és intenzívebb munkára kell törekednie, addig a földmíves embernek a házban, az udvarban, a szántóföldön, a réten és erdőn állandóan százféle munkát is kell végeznie, egy egész kis birodalmat kell kormányoznia a maga ezer igényével és feladatával, amire •aincs elég ideje és így nincs ideje arra, hogy ezek közül egyben is elmélyedjen, hogy specialista vagy mester lehessen. S mivel a specializálódás kifejleszti az emberben az alkotó erőt s igyekszik előhozni valamit lelkének mélyéből, miközben átéli Istenhez hasonlóságának érzését, kialakul a városi vagy más foglalkozású ember személyisége. A földmívesnél ez egészen másként van. A földmíves nem specia'ista s látva azt. hogy földjével együtt ő is .beletartozik a világ hatalmas rendjébe, amely rend alapja lesz az ő hitének is, az ő vallásossága ehhez a »szent« rendhez való ragaszkodás, ennek a rendnek való engedelmesdés és így a földmíves ember egész élete tulajdonképen ebbe a rendbe való beilleszkedés és ehhez való állandó alkalmazkodás lesz. Ebben a világrendben az egyes ember magában nem jelent semmit és jgy értéktelen, ezért a maga értékét nem is abban látja, hogy valami értékeset alkothatna, hanem abban, hogy a többi társával együtt közösen szolgálja a teremtő akaratot, a világrendet. Az ember itt csak névtelen tagja a tömegnek és így nem is alakulhat ki benne a személyiség. Épen ezért ha elismeri is a földmíves ember, hogy kell lenni e világ felett és felettünk valakinek, mert ahogyan mondani szokták: »mi volna, ba Isten nem volna«, ez a hit csak egyszerű értelmi elfogadása annak, hogy ezt' a világrendet mégis csak megalkotta és irányítja valaki,, de mivel nem szeméhdség, nem is igyekszik ezzel a valakivel belsőbb lelki kapcsolatot teremteni. Csak amikor baj, betegség vagy szerencsétlenség veszi körül, csak akkor igyekszik belekapcsolni a személyes Isten szereidébe, de mihelyt elmúlnak a kényszerítő körülmények, legtöbbször úrrá lesz újra a regi közöny. Másik vonása a földmíves embernek a naivság, ami sokszor jó, sokszor rossz eredménnyel jár. Az elmélethez és elvont dolgokhoz nincs érzéke s csak azt fuclja megérezni és így megérteni, ami* plasztikus* szemlélhető formában jelenik meg előtte. Ezért nem tudja értékelni sem az irodai, sem a lelki, sem a szellemi munkát még a lelkipásztoránál sem. Ezt bizonyítja az is, hogy egyszer egv földmíves jött a lelkészi hivatalból és amikor egyik szomszédja megkérdezte tőle, hogy mit csinál a lelkipásztoruk, ez volt a válasz: »Nem csinál semmit, csak az asztalnál ül és ír valamit«. Máskor pedig a lelkipásztor izzadva dolgozott a kertben, a járó-kelők közül senki sem mulasztotta el megkérdezni: »Nt. úr is szeret dolgozni?« Mihelyt szemlélhető formában jelenik meg akár a munka, akár a munka eredménye, mindjárt észreveszi. Mivel a naiv ember plasztikusan nézi a dolgokat, azért előbb veszi észre mások hibáját, mint a magáét, mert az embertársa szemléltetőbb előtte, mint saját maga. A farizeismusnak és képmutatásnak gyökere és hajlandósága van itt, ami az őszinte önismeretre való eljutásban sokszor akadályozza. Ezért van azután, hogy másokkal és a világgal szemben szinte túlzottan szigorú, a maga bűneinek megítélésénél pedig túlságosan enyhe. Ez az oka annak is, hogy a földmíves embert éppen ezért nehéz a bűntudatra eljuttatni. Nem tudja megérezni a maga romlottságát és bűnösségét, nem tudja átérezni és megérteni Isten kegyelmét sem s nem lévén .kialakulva szeméi visége, nem tud élő és lelki kapcsolatot teremteni Istennel és jézus Krisztussal. Még jellemzőbb vonása a földmíves embernek a konzervativizmus, ami szinte következik foglalkozásából. A földmívelés terén nagyobb és korszakalkotó változások csak nagyon ritkán fordulnak elő és így itt különös szierpee van a régi szokások és hagyományok tiszteletbentartásának. Ezért szokták egymásnak
