Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-03-05 / 10. szám
1939. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 47. oldal. csatolás megtörténik. Ebben a javaslatban Leli foglalkozni azzal a kérdéssel is, hogy a visszacsatolt területen levő önkormányzati testületek más önkormányzati testülettel egyesítése hol és miként történjék meg. 4. §. Kívánatos, hogy ez a bizottság a maga munkáját mielőbb befejezze és ennek alapján a zsinat az egyesítés végrehajtására vonatkozó részletes törvényt mielőbb alkothasson. Evégből a 4. § 1939 november 2. napját állapítja meg olyan határidőül, ameddig a szóbanforgó kérdéseknek törvényes rendezést kell nyerniük. Ez alatt az idő alatt a visszacsatolt területen most működő egyházi szervek változatlanul tovább működnek. Csupán azt tiltja meg e szakasz rendelkezése, hogy az esetleg megüresedő vagy akadályozott tisztségeket a végleges rendezés megtörténtéig betöltsék. Ennek a tilalomnak célja az, hogy a végleges rendezés körül felmerülő nehézségek ezzel is csökkenjenek. Továbbá a szükségből alakított külön kon vént működése válik feleslegessé. 5. §. Minthogy a visszacsatolt területen ezidőszerint még az 1904—1907. évi egyházi törvények vannak alkalmazásban, a jogterület egységének helyreállítása végett szükséges a magyarországi református egyház törvényeinek e területen is hatályba léptetése. Ennek időpontjául az 5. § ugyanazt a napot jelöli meg, amelyen a külön önkormányzati testületek és hatóságok működése megszűnik. 6. §. Ez a szakasz a törvény hatálybalépésének idejét állapítja meg. A zsinat március 3-iki ülésein e törvényjavaslatot indokolásával együtt elfogadta. Az ötödik budapesti zsinat. Március 1-én fél 10 órakor már zsúfolásig megtelt a Kálvin-terem a zsinati atyákkal. Pompás díszmagyarban jöttek a világiak és palástosan a lelkészek. Megihletődve üdvözölhettük a visszatért Felvidék képviselőit is. A Kálvin-teremből ünnepélyesen vonultak fel a zsinati atyák a Kálvin-téri templomba, ahol az urasztala körül helyezkedtek el. Nagy gyülekezet jelenléte mutatta, hogy az egyház közügyéről lesz szó. A zsinati tagok közt ott vannak a magyar református egyház vezetői: Farkas István, Medgyasszay Vince, Révész Imre, Bertók Béla, Magda Sándor, Sörös Béla püspökök, Teleki József gróf, Farkasfalvi Farkas Géza, Vay László báró, Szifassy Béla államtitkár, Tornallyay Zoltán, Polchy István egyházkerületi főgondnokok, Darányi Kálmán, a Képviselőház elnöke, Tasnádi Nagy András igazságügyminiszter,! Teleki Tibor gróf koronaőr, Finkey Ferenc koronaügyész, Lázár Andor nyug. igazságügyminiszter, Szász Károly volt képviselőházi elnök, Bethlen Pál gróf, Ragályi-Balassa Ferenc báró, Bottlik István báró, Huszár Aladár ny. tvsz. elnök, Harsányi Pál és Lőke Károly esperesek, felsőházi tagok, Petri Pál, Benkó Ferenc, Gaál Endre ny. államtitkárok, Kováts J. István, Enyedy Andor, Győry Elemér, Uray Sándor egyházker. főjegyzők, Jalsoviczky Károly kultuszmin. osztályfőnök, Benedek Zsolt konventi tanácsos, Janka Károly főisk. lelkészgondnok, Kölcsey Sándor debreceni polgármester, R. Vozáry Aladár, Kálnoki Bedő Sándor, Nánássy Andor orsz. képviselők, Imre Sándor, Sz. Kun Béla, Kállay Kálmán, Erdős Károly egyetemi tanárok, Juhász Nagy Sándor v. igazságügyminiszter, Rásó István, vitéz Nadányi János alispánok. Egyházkerületünkből a már említetteken kívül a következő zsinati tagok jelentek meg: Fülöp József, Halka Sándor, Szűcs József esperesek, Szabó Bálint ehker. tanácsbiró lelkészi részről, Csajághy Károly, dr. Jókay-Ihász Miklós, Nagy Nándor egyházmegyei gondnokok, Baranyay Dezső dunáninneni egyházkérületi tanácsbiró világi részről. A tanintézeteket dr. Pongrácz József, Fejes Zsigmond, Győrffy Lajos, vitéz Szalóky Lajos rendes tagok képviselték. Felállóra a XXXIII. zsolt. 1. versét, főéneknek a XC. zsolt. 1. és 9. verseit énekelte a gyülekezet. A megnyitó istentiszteletet dr. Ravasz László püspök, konventi elnök tartotta, prédikációjának alapigéje Zsid. 12:1—2. volt. — Nem kedvünk szerint, ötletszerűen járunk ebben a világban — így szólt —: Isten állított sorba és Ö szabta ki az előttünk levő tért! Nem Ő szabta-e ki reánk az összeomláskor azt a feladatot-, amelyért ezelőtt húsz évvel felajánlottuk magunkat: akármibe kerül, ezt a magyar népet s benne a mi egyházunkat általvezetjük ezeréves történelmünk legnagyobb próbáján? Nem Ő tűzte-e ki célul az elszakított Felvidék készületlen és tanácstalan nemzedékének ezt az óriási feladatot: Nem tudjátok meddig, nem tudjátok hogyan, de a magyar református egyház folytonosságát ki kell építenetek idegen világban s benne megtartani mindazt, ami a múltból drága volt? Nem Ő szabta-e ki a mai egyházi vezetők elé azt a nagy feladatot, hogy a magyar református egyház lelki megújhodásán életük eltékozlásával szenvedélyesen munkálkodjanak, el ne fáradjanak a bizonyságtételben, kitartásban, mulasztások helyrepótlásában, új alapok megépítésében, a jövendő számára való magvetésben? Nem Ő írta-e elő az egyház vezetőinek azt a nagy feladatot, hogy a magyar református egyházat kapcsolják bele az egyetemes református hit- és életközösség nagy áramkörébe s ugyanakkor tegyék szerves és élő részévé annak az óriási lélek- és munkaszövevénynek, amelyet az evangéliomi protestantizmus jelent a XX. század történetére nézve? Nem Ö irta-e elő a legelhagyatottabb gyülekezet legárvább lelkipásztorának, legkopottabb tanítójának és legigénytelenebb presbiterének ugyanazt a feladatot, amelyet előirt a közjogi méltóságban, a társadalmi élet legmagasabb polcain tündöklőknek: gondolkozásban és szolgálatban, hitben és engedelmességben megmutatni és kiábrázolni ebben a világban Krisztust és ugyanakkor önzetlen szolgálattal megőrizni, fenntartani, erősíteni Krisztus anyaszentegyházának egyik élő ágát, a magyar református egyházat?! Ő adta tehát ennek a Zsinatnak is azt a feladatot, hogy helyreállítsa a visszacsatolt Felvidékkel azt a testi és lelki egységet, amelyet idegen erőszak ideig-óráig megszakított. »Az előttünk levő tér«, a j>álya tehát feladat, parancs és felelősség. Jelenti a mindenkori kötelességet, a szolgálatnak ezerféle részletekből álló óriási egységét, amelyet Isten egy egyéntől, egy egyháztól, az Ő népétől mindenkor elvár. Mindig nagy, mindig nehéz és halálosan komoly ez a feladat, szinte a lehetetlenséggel határos. Csak az igazán keresztyén, aki meglátta és Isten kezéből elfogadta azt a legnagyobb parancsot, amelyet a hétköznapi nyelv kötelességnek nevez, a hívő ember küldetésnek érez. A kötelesség az egyetlen küldetés. Azt, amit el kell végeznünk, nem végezheti el külön-külön sem a trianoni Magyarországnak, sem a
