Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-04-16 / 16. szám
Ötvenedik évfolyam. 16. szám. Pápa, 1939 április 16. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASARNAP.------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Fiaim csak énekeljetek* »Fiaim, csak énekeljetek.« Tompa Mihálynak ezen költeményétől soha se tudok szabadulni, mikor az énekkarokról van szó. Mert ez a költemény elvezet bennünket abba a világba, amikor a dalkarok létesítése és működése nemzetünkre nézve életszükséglet volt. Magyar nemzeti történelmünknek az a korszaka volt ez, mikor az 1848—49.-i szabadságharcunkat leverték, legjobbjainkat bitóra húzták, a nemzet fiait ezrével börtönbe vetették és elfojtottak e hazában minden nemzeti gondolatot. És az önkényuralomnak ezen korszakában úgy megnémult ez a nemZet, mintha megfagyott volna ereiben a vér; mindenki azt hitte, hogy vége mindennek. Akkor adja ki Tompa Mihály a jelszót: »Fiaim, csak énekeljetek«. És megszólaltak a költők és megzendültek az énekkarok. Egyik a másik után állott elő mindenfelé a hazában és énekeltek. Énekelték azt is, hogy »A sebzett vad a rengetegben Kínjának hangot ad, Magát az eltiport magyarnak Kisírni sem szabad«. Nem volt szabad, de énekeltek és sírtak és éltek. A mi énekkarunk is ezt tette 50 éven át. Az énekkar énekelt koporsók mellett és mi sírtunk és megvigasztalódtunk. Az éneknek kifejezhetetlen ereje, és hatása van a mi életünkben. Semminek a hatása nem ér fel az ének és a zene hatásával. Én kisdiák koromban elvesztettem az édesanyámat. De az édesanyám igen jó énekes volt és igen szeretett énekelni. És énekét most is hallom, most is itt van a szivemben. Mikor ezt az éneket hallom, vagy énekelem: »Szivemet hozzád emelem«, vagy »Tebenned bíztunk eleitől fogva«, vagy »Istenre bízom magamat«, — mindig édesanyámat látom és hallom. Fia hálátlan volnék, vagy hűtlen volnék az édesanyámhoz, ezek az énekek nem engedik, hogy az legyek. Ezek az énekek mindig visszavisznek az édesanyámhoz. Talán minden mást el lehet felejteni, de az éneket nem lehet. Talán minden más hatást le lehet rázni magunkról, vagy ki lehet verni a lelkűnkből, — de az éneket nem lehet. Kimagyarázhatatlan és megfoghatatlan ereje van az éneknek. Azért var. eleven kapcsolatban az ének a vallással. Nem tudom elképzelni a vallást ének nélkül. Mert a vallás a Megfoghatatlant akarja előttem megjelentetni, a Megfoghatatlant akarja hozzám közel hozni, 'vagy engem akar a Megfoghatatlanhoz közel vinni. De a vallás akár tantételekkel, akár történetekkel, akár prédikációkkal, vagy akármiféle szertartásokkal tudja-e ezt úgy véghez vinni, hogy az éneket nélkülözhetné? Sőt egyáltalán képes-e? Például én az Isten irgalmát akarnám, mint dogmát, a gyermeki lélekbe beleön* Részlet Ólé Sándor lelkipásztornak a Pápai Ref. Énekegylet 50 éves jubileumán elmondott ünnepi beszédéből. teni. Mennyi nehézségbe ütközik. Mily nehéz a gyermeki léleknek megfogni ezt a megfoghatatlant. Mert érteni még csak megérti, bár ez is véges értelem, de mit ér az értelem szárnyalás nélkül? Mit ér az értelem érzelem nélkül? Ha nem tud beledobbanni a szivem az Isten atyai szívébe? De hogyan szárnyal a lélek, hogyan dobban a szív, mihelyt egyszer fölzendiil az ének: »Az Űrnak irgalmát örökké éneklem! És hűséges voltát mindenkor hirdetem!« — Mi történt itt? Semmi más, csak énekeltem. Semmi más, csák énekelt a gyermeksereg. Semmi más, csak énekelt a gyülekezet. És a gyülekezet lelke szárnyalt, és a gyülekezet szíve földobbant, és a gyülekezet lelke meglátta a láthatatlant, megfogta a Megfoghatatlant! Mi történt akkor, mikor Beethoven kilencedik szimfóniáját megírta? Semmi más, csak Beethoven lelke belefogódzott az Istenbe. És mi történik akkor, mikor én hallom ezt a kilencedik szimfóniát? Semmi más, csak beleolvad a szívem az Istenbe. Nem vagyok zeneértő, sajnos, sohase tanultam zenét. De egypárszor hallottam ezt a kilencedik szimfóniát, hallottam és sírva fakadtam. Máért? Ki tudná azt megmondani? Ez ép olyan megfoghatatlan, mint amilyen megfoghatatlan az Isten. Csak megéreztem valami végtelen szépet és jót az Istenből és fölolvadt a szívem. Akár éneket, akár zenét mondok, mindegyik Istenhez emel, mindegyik kibeszélhetetlen érzelmeket kelt és érzelmeknek ád kifejezést. A prózából átvisz a költészetbe, a köznapiságból ünnepi magasságba, a föld porából mennyei régiókba. Azt hiszem, hogy az énekben és a zenében van valami érzékfeletti. Ügy értem ezt, Hogy az ének és zene több mint hang, több mint a fül-idegek munkája. Az ének és a zene már egyenesen a lélek munkája. A lélekből ered és á lélekbe megy. Különben érthetetlen volna a kilencedik szimfónia megszületése, mert mikor az Beethoven leikéből kipattant, akkor már teljesen süket volt. Ő nem hallott semmit a szimfónia dallamaiból, azok a hangok mint fizikai hangok ránézve nem léteztek. De lelke, ez az Isten teremtő műhelyéből kipattant láng-létek, fizikai hangok nélkül is érezte azokat a hangokat, melyekkel lelke az örökkévaló Istenhez szárnyalt. Lelki dolog az éneklés és csak ezzel magyarázható meg egy énekkar ötvenéves megszakítatlan munkássága. Ha azt mondanák azoknak a fiatal embereknek: minden kedden és szombaton este össze kell iönnötök az iskolában, parancsoljuk! — nem jönnének össze. Több-kevesebb kísérletezés után felbomlanék az ének-egyesület. De a parancsszónál nagyobb szó ez a szó: szabad összeiigmötök minden kedden és szombaton. Szabad énekelnetek. Erre összejönnek. Önkéntesen^ nem kénvszerítve. csak megengedve. Semmivel nekik nem kedvezve. Elismerésben is alig részesülve. Hát miért jönnek össze? Azért, mert szabad?
