Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-04-09 / 15. szám
1939. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 75. oldal. pedig csak missziói egyházak. Árvaságunkban csak az volt a vígasztalásunk, hogy Isten nem csak földhöz tud verni, de fel is emel. Lassan-lassan elvesztettük bizalmunkat a földi emberekben és kerestük azt a hazát, ahová nem kell útlevél,’ ahol mégis polgárok lehetünk. A szorongattatásban — amint ez már történni szokott — mélyebben átéreztük a lelki világ szükségét és közelebb kerültünk Istenhez. Január 20-án éktelen gépfegyvertüzre ébredek. A hajnali ködben kattognak a puskák, más minden csöndes. Egy golyó a paplakot éri és az ablakon keresztül az ebédlőbe csap, ma is ott van. Óvatosan megyek le megnézni, hogy mi történt? Magyar katonák és civilek támadták meg szürkületben a falut, hogy elfoglalják, de a túlerő elől kénytelenk visszavonulni. A parochiám előtt egy magyar katona fekszik vérbefagyva. Tehát kicsi falum rögét már magyar vér is öntözi és teszi drágává, szentté. Most már a csehek is belátják, hogy egyetlen községgel sincs annyi! bajuk, mint velünk; már szabadulni szeretnének tőlünk. Hiszen ott tartanak már, hogy nem mer csendőr, finánc a faluba jönni.' Sokszor hallottam a kifakadásgkat: »Vinnék már a magyarok Borit, akkor mi is ünnepet ülünk, hogy megszabadultunk tőle!« Ez az idő is eljött. Még nem fakadtak a rügyek, nem nyíltak a virágok, de éreztük, hogy jön a tavasz, jön a feltámadás. Nem volt tehát hiábavaló a nagy erőfeszítés, a sok áldozat. Megérte. Jött az értesítés; magyarok vfagyunk! Március 14-én ünnepi harangzúgás közben vonult be a fellobogózott faluba a magyar honvédség és a vármegye tisztikara. Mi már mindet ismertük és ők is minket. Jött a barsi egyházmegye küldötftsége, hogy elhozza az édesanya szeretetét a .hazatérő Benjáminnak. Máskor is ragyogott már felettünk a tavaszi, márciusi nap, de most az is más volt, máskor is zengtek a tavaszi légben a pacsirták, de még ilyen édesen soha. És ezer torok boldogan hirdette: Bori, Szántó, Magyarad Magyar volt és az marad! Garamvölgyi Károly. A kampeni református theologiai iskola. Brummelkampot néhány egyházi lapban azzal vádolták, hogy az isteni kiválasztás és újjászületés tanát meghamisítja, ezért a professzorok között egyenetlenség támad, mely a tanulók fentebb említett csoportjaira is átterjed. Az 1857-i leideni zsinat az alaptalanul vádolt Brummelkampnak igazat ad s ezzel némileg elejét veszi a gyülekezetek közötti harcoknak; az iskola falain belül azonban tovább tombol a vihar, úgyhogy a gondnokok az egymást megértés és az egyöntetűség biztosítása kedvéért elrendelik, hogy a péntek esti összejövetelek ne megosztva, hanem együttesen tartassanak. Az iskola mindeddig nem rendelkezett saját épülettel, miért is tűrnie kellett a kampeni liberálisták éles és sokszor ízetlen tréfáit. Az előadások kezdetben a professzorok lakásán folytak, majd egyik elemi iskolában, de mikor ez, más kezekbe kerülvén át, igénybevehetetlen lett erre a célra, perselypénzből és egyéb adományokból befolyt összegen megveszik prof. de Cock házát, mely időközben többször újjáalakítva, kibővítve a mai theologia épületévé lett. Közben többször is szó esik az iskolának Amsterdamba vagy Utrechtbe való áthelyezéséről, de az ilyen irányú tervek kivitelét a zsinatok nem tartják kívánatosnak. 1860-ban de Haan, Brummelkamp egyik legnagyobb ellenfele nyugdíjba lép s a dogmatika tanítását de Cock veszi át. Tíz év leforgása alatt, 1872— 1882-ig a zsinatok egymás után öt új professzort választanak: A. Steketeet az ókori nyelvek-, M. Noordtzijt, az Ótestamentum tekintélyének első bátorszavú védelmezőjét a racionalismus legnehezebb korszakában az ószövetségi exegézis-, D. K. Wielengát az egyháztörténet-, L. Lindeboomot az újszövetségi exegézis-, dr. H. Bavinckot a dogmatika tanszékére. Az említett tanárok közül legkiemelkedőbb személy, az iskola és egyúttal a gereformeerd theologia legnagyobb büszkesége, kinek nevét most is Kuyperével együtt említik, dr. H. Bavinck. 1854 december 13-án született Hoogeveenben, ahol atyja geref. lelkészként működött. Gimnáziumai tanulmányait Zwolleban végzi, majd a leideni egyetemen keleti nyelveket és theologiát tanul a modern theologia nagymestereinek, Kuenen, Tiele, Schölten lábainál. 1880-ban megírja doktori értekezését »De Ethiek van Ulrich Zwingli« címmel. Alig hogy doktori vizsgáját leteszi, az amsterdami egyetem tanárául hívja meg, amit ő visszautasít, de 1882-ben a kampeni iskola meghívását örömmel elfogadja. Nagy tekintélynek és népszerűségnek örvend, tanítványai körében, »a tanulók úgy beszélgettek vele, mint akármelyik barátjukkal, de úgy, hogy ő azért akkor is, mint mindig, professzor maradt«. (Dr. H. Bouwman: Onder veilige hoede. 60. old.) Kampenben írja meg életének mesterművét »Gereformeerde Dogmatiek« címmel (1895— 1901). A kampeni theologiát 1902-ben elhagyja és az amsterdami egyetemen ad elő, hol mindjobban neveléstani és lélektani kérdések foglalkoztatják. 1911 óta felsőházi tag; bár a politikai életben nem sok szerepet játszik, mégis ezen a téren is hűségesen megvédi a szigorú ref. álláspontot. Az Ür 1921 jűl. 29-én szólítja magához hű szolgáját. Prof. Hoekstra Bavinckot és Kuypert nagyon találóan Aristotelesszel és Platóval hasonlítja össze: »Bavinck a világos fogalmak, Kuyper a tündöklő ideák embere. Bavinck történeti adottságokon és adottságokból épít, Kuyper intuitio útján kapott eszmék segítségével gondolkozik. M.ig Bavinck inkább induktív, Kuyper deduktív gondolkozó«. (Dr. H. Bouwmann: »Onder veilige hoede«. 63. old.) 1886-ban azzal, hogy a hervormd egyház Amsterdamban 80 tagot kiközösít kebeléből, dr. A. Kuyper és mások vezetésével egy újabb, mindjobban térthódító reformációi mozgalom kezdődik, az ú. n. Doleentie. Az Afscheiding egyházai, vagy hivatalos névvel a Christelijke Gereformeerde Kerken kezdettől fogva határozott rokonszenvet éreztek a doleansokkal szemben, kiknek egyházai a Nederduitsche Gereformeerde Kerken nevet vették fel, de mégis, mikor az egyesítés gondolata került szóba, egyik konzervatívabbnak mutatkozott, mint a másik. Végre hosszas fontolgatás után a mindkét egyház részéről 1892-ben Amsterdamban összeült zsinat létrehozza az egyesülést. Csupán az egyesült egyház elnevezése ad sok vitára alkalmat; a christelijke gereformeerdek szerették volna a »De Christelijke Gereformeerde Kerken in Nederland« nevet megtartani, de a nederduitsche gereformeerdek szívós ellenállása miatt fájó szívvel és csalódottan bár, mégis a békesség kedvéért elfogadják az általuk ajánlott »De Gereformeerde Kerken in Nederland« elnevezést, mely mind