Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-04-02 / 14. szám
68. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1939. szeparációs kedvtelésből szakítottak a hervormd egyházzal. Évekkel az Afscheiding, vagyis 1834 előtt, igyekeztek az egyházat jobb irányba terelni, de amikor megtiltatott nekik a beszéd s ők maguk is hivataluktól megfosztattak, Istennek inkább, mint embereknek engedelmeskedve kénytelenek voltak szakítani. És ezzel azonnal előáll a nagy probléma: miként történjék az Ige szolgáinak képzése az újonnan reformált egyház számára? A fennálló egyetemek a maguk liberalizmusával e tekintetben szóba sem jöhettek, mert hiszen éppen a nagy francia forradalomban gyökerező felvilágosodásra épített theologiától való szabadulás volt a cél. A kérdés súlyos voltát megértjük, ha tudjuk, hogy az Afscheidinggel nem több, mint hét prédikátor tartott együtt, kikhez később mindössze csak három csatlakozott. Az Isten igéjére szomjuhozó hívek sokasága pedig epedő lélekkel várta az evangélium tiszta, elegyítetlen hirdetését. Az 1836-i amsterdami zsinat a leendő lelkészektől vizsgára a következőket kívánja meg: a héber és görög nyelvben való jártasság, egyháztörténeti ismeretek, az elméleti és gyakorlati theologia alapos tudása, pásztorális munkára és szószéki igehirdetésre való alkalmasság. Hozzáteszi továbbá ezekhez: „Hogyha az egyház szüksége és az egyén különös lelki adottságai úgy hozzák magukkal, akkor a nyelvekből való vizsgától el lehet tekinteni.“ Az általánosan érzett szükség megoldása tehát hivatalos megszövegezést nyer, de- hol van a gyakorlati kivitel? Hol tanuljanak a leendő lelkészek? Némelyek külföldi nevelésre gondoltak, néhány tanulót Genfbe küldöttek, de a külföldön való nevelés bizonyos okoknál fogva sem kívánatosnak, sem lehetségesnek nem bizonyult. Nem maradt más hátra, mint az a kezdetleges módszer, hogy a lelkészek maguk vállalták a theológiai képzés feladatát Gyakorolták pedig ezt saját otthonukban, vagy külön erre a célra bérelt lakásban. Csaknem minden prédikátor foglalkozott egynéhány ifjú, vagy nem ritkán élemedett ember oktatásával. Különösen az idősebb tanulók között akadtak olyanok, akiknek nem volt szándékuk lelkészi pályára lépni, hanem csak az írást akarták helyesebben és alaposabban megérteni. Főképen rájuk vonatkozik az amsterdami zsinat határozata, miszerint a nyelvekből való vizsgától bizonyos esetekben el lehet tekinteni. A tanulók majdnem kivétel nélkül földmivesek, vagy egyéb egyszerű munkások voltak, akik nappal dolgoztak és csak az esti és az éjszakai időt fordíthatták tanulásra. Az így kikerült lelkészek aszerint, hogy hol végezték tanulmányaikat, a legkülönbözőbb képzettséggel rendelkeztek. Sokszor néhány évi előkészület után kibocsáttattak, ha eléggé gyakorlottnak mutatkoztak a prédikálásban. Az ilymódon végzett Ielkészképzésnek tudományosság és egyöntetűség hiánya miatti tarthatatlan voltát belátva, az 1840-i zsinat elrendeli, hogy minden tartományban csak egy iskola állhat fenn és a tartományi egyháztanács tartozik gondoskodni a tanítással foglalkozó lelkész kijelöléséről. Azonban a tartományok nem igen akartak eleget tenni ennek a felszólításnak, úgy, hogy nagyjából minden maradt a régi. Az 1846-i groningeni zsinat egy lépéssel tovább megy s elhatározza egy általános, közös theologiai iskola felállítását, melynek helyéül a legközelebbi zsinat Franekert jelöli meg. A terv kivitele azonban a Franeker helyett Amsterdamhoz ragaszkodó tartományok ellenállása miatt meghiúsul. Hasonló negatív eredménnyre vezet az 1851-i amsterdami zsinat is. Az nem képezte vita tárgyát, hogy szükség van-e egy theologiai iskola felállítására, hanem hogy hol kell azt felállítani. A hely kérdése olyan heves összetűzésekre vezetett a különböző pártok között, hogy M. Noordtzij szavaival élve „az egyházgyűlések inkább csatatérhez hasonlítottak, mint az Úr gyülekezetei képviselőinek összejöveteléhez“ („Opleiding en theologie.“ 8. old.). Végre az 1854-ben Zwolieben ülésező zsinat meghozza a várva-várt döntést. De hogy itt is mennyire eltértek a vélemények, mutatja, hogy mikor az iskola helyének megállapítására került a sor, nem kevesebb, mint kilenc város neve került szóba: Amsterdam, Groningen, Arnhem, Zwolle, Meppel, Kämpen, Franeker, Amersfoort, Leiden. Hosszas tanácskozás után a döntés megkönnyítése kedvéért szavazás alá csupán három város jutott.: Zwolle, Kämpen, Groningen. A fontos pillanat előtt közös énekben és imádságban kértek útmutatást Istentől. „A mi atyáink hivő és imádkozó emberek voltak“ — jegyzi meg ezzel kapcsolatban egyszerűen, de mégis sokatmondóan Dr. H. Bouwman („Onder veilige hoede“ 13. oldal). Különös, hogy a választás épen Kampenre esik, amire pedig kevéssel azelőtt nem is igen gondoltak. Tanárokká általános szótöbbséggel a következők választatnak meg: D. D. T. F. de Haan, S. van Velzen, A. Brummelkamp és H. de Cock. 1854 dec. 6-án nyílik meg az iskola 4 tanárral és 37 növendékkel. Hogy az intézmény az egyházé és az egyház tartozik azt fenntartani, arról sem a zsinat idején, sem pedig később egy szó sem esett, azt magától értetődőnek tartották. A tulajdonképpeni theologiai oktatást három évig tartó előkészítő tanfolyam előzte meg, mely a gimnáziumot helyettesítette s tantárgyai voltak az általános iskolai tárgyakon kívül: latin, görög, héber s néhány modern nyelv. A felügyelet teljesen a különböző tartományokból választott gondnokok kezébe volt letéve, ők kérdeztek és osztályoztak a vizsgákon, hol a professzorok is részt vehettek ugyan, de semmi ítéletmondó joguk nem volt. Az előadások reggel kilenctől d. u. két óráig, az akadémiai negyedórát kivéve, megszakítás nélkül folytak. Csütörtök mindig szabad volt. A professzorok körül egyes csoportok alakultak, melyek a csoportvezető professzort péntek esténként meglátogatták s ez alkalommal prédikációk, bírálatok hangzottak el, majd egy csésze tea, vagy kávé mellett kellemesen elbeszélgettek. Az ismeretekben való gazdagodástól eltekintve igen jó alkalmak voltak ezek a csiszált társalgási nyelv és a fesztelen magatartás elsajátítására. De nemsokára a hátrányok is mutatkoztak. (Folyt, köv.) Varga István ref. s.-lelkész. A tótvázsonyi gyülekezet munkája. Két évvel ezelőtt adtunk hirt a tótvázsonyi gyülekezet életében folyó munkáról. Azóta nagy események viharzottak el felettünk egyházi és nemzeti életünkben egyaránt. Töredeznek a trianoni bilincsek, a boldogabb magyar jövő felé tekint a szemünk nemzeti életünkben. Megnagyobbodott a magyar élet. S a megnagyobodott hazában mi is nagyobb akarással és lendülettel munkáljuk a jövőt; ösztönzést, erőt merítünk, mert érezzük, hogy reménységeink nem szégyenülnek meg. Amint az egyetemes magyar élet ege derülni kezd, úgy derül fel lassan ennek az évekkel előtt még a halál országútját járt tótvázsonyi gyülekezetnek az egén is a jobb, s boldogabb jövendő. Ez a valamikor népes, gazdag gyülekezet a világháború vérzivatarából már úgy került ki, mint az egyetemes magyar élet, megfogyva, szegényen, lerongyolódva. Alapítványai, tőkéi megsemmisültek, a gyermekek kevés létszáma miatt a tanítói állást beszüntették, a nehéz, gazdasági
