Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-11-19 / 47. szám
238. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1939. rövid idő alatt megszaporodnak, talán nagyon is megszaporodnak azok! Én hiszem, hogy az elvetett mag Dunántúl is jó talajba került. Megterebélyesedik, virágzik s gyümölcsöt terem. Gyümölcsei lesznek a nálunk is szaporodó i á rvaházak, aggmen házak. Azért atyámfiai: apostolok és könyörületes szívű I özvegyek és gazdagok, dolgozzunk, míg nappal vagyon! Dolgozzunk krisztusunk által a legnagyobb parancsolatként adott szeretet nevében! Álljunk a Szeretetszövetség munkás táborába, hogy az ő prömük a mi örömünk is lehessen! Nem kell más hozzá, csak szerető szív, munkás akarat, csüggedést nem ismerő, Isten segedelmében való erős hit! Mindenütt találhatók áldozni tudó hívek, csak meg kell keresni azokat. »Zörgessetek és megnyittatikv kérjétek és megadatik!« Fejes Aladár. t KÖNYVISMERTETÉS ^ Mályusz Elemér: A türelmi rendelet. II. József és a magyar protestantizmus. Budapest, 1939. Kiadja a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság. 8-r. VIII — 739 1. 11 kép. Ára 20 P. (Folytatás.) A protestáns pap helyzete nem volt irigylésre méltó, de mégis nagy vonzóerőt gyakorolt a népre, mert soraikban nagyszámmal voltak kis,nemesek és így, ha nem is jogszerint, a jobbágyság felett álló réteggé lettek a társadalom szemében. Ha tehát a prédikátor jobbágy származású volt, ez nem akadályozta érvényesülését, de ügy kellett élnie és házasodnia, mintha egy magasabb réteg tagja volna. Az így élvezett előnyök ösztönzően hatottak az »áyoni házak« gyermekeire is, akik iskolákat végeztek, vagy legalább is iparosokká lettek, hogy a már egyszer elért színvonalat megtarthassák. Éppen ezért a.papi családok árvái az egyháznak tulajdon növendékei gyanánt számítódtak. A pápai zsinat már 1630-ban elrendelte az ottani iskolára vonatkozólag, hogy a rektor az elhunyt papok fiát ingyen tanítsa. Olyan társadalmi réteg volt tehát a papság, mely' szellemi munkával kereste kenyerét és egy nagy felsőbb eszme hordozójának érezte magát. Az iskolai végzettség előnye természetszerűleg tűlprodukciót eredményezett, aminek hátrányos következménye lett, hogy a gyülekezetek válogathattak a végzett theologusok közölt s a nekik nemtetsző papot könnyen elbocsátották. A gyengébbek tehát állás nélkül maradtak. A tűlprodukción többféle módon próbáltak segíteni: megszigorították a papi vizsgát, redukálni igyekeztek a felsőbb osztályos tanulók létszámát, de ezek az intézkedések nem sokat segítettek, a növekedés mindjobban terhelte a gyülekezeteket. Az bizonyos, hogy az államhatalom is hozzájárult ahhoz, hogy a megmaradt kollégiumokban a tanulók száma felduzzadjon, így lepik el a dunántúli kisebb iskolák növendékei az 1720-as években a pápait annyira, hogy ott a diákok már kenyérrel is alig élhettek. Az iskolából kikerült növendékek készültség és munkakör szerint különböztek egymástól. Legfelül volt az elit, amely külföldi egyetemeken fejezte be tanulmányait. Képzettségük európai nívójú volt, ezekre komoly feladatok vártak. Ök honosították meg a korszerű úi eszméket, közülük kerültek ki a szuperintendensek és az iskolák professzorai. Nemcsak azt hozták azonban magukkal, amit kint megtanultak, hanem könyveket is, melyekből itthon tovább művelték magukat. Valósággal szerelmesei voltak a könyveknek, ez különben a szerényebb ambiciójuakat is áthatotta, mert mindannyian tudták, hogy ahova mennek, kis könyvtárt éppen úgy kell vinniök, mint nemes elhatározást. A második réteg a prédikátorok nagy csoportja. Ezek csak a hazai iskolákat végezték. Tőlük semmi különösebb teljesítményt nem vártak, szerepük mégis jelentős, mert ők voltak a beléjük oltott egyházi meggyőződés harcosai. Munkatársaik a tanítók. A tanítóság egyházi feladatnak számított, az iskola pedig a pap ellenőrzése alá tartozott, nemcsak az elemi iskolák, hanem a nagyobbak is, mint pl. a pápai is. A tanítóság körében két csoportot különböztetünk meg. Az első csoportba tartoztak azok. akik számára csak előkészületet jelentett a papi pályára, akik a kollégiumok jó diákjai közül kerültek ki. így keresték meg a költségeket a külföldi útjaikra, tehát a kollégium elvégzése és a külföldi út közé így ékelődött be a pár évig tartó rektorkodás. Munkájuk magasabb színvonalú volt, mint a katholikus mestereké. A katholikus elemi iskolákban, de sok protestánsban is, főként a szegény falvakban, olyanok tanítottak, akik nem is szándékoztak többre vinni. Az ilyenek egész életükben tanítók maradtak,, rendesen nem is végezték el egészen a kollégiumot. A XVIII. században azonban részben változott a helyzet: a tanító megszűnt kizárólag egyházfinak lenni, mert a tanítóság mellett a falvakban jegyzői teendőket is ellátta. Ettől kezdve sok helyen.. de főleg leányegyházakban a nótárius-tanító pótolta a papot. E jegyző-iskolamestereket lévitáknak is nevezték, a tanításon kívül imákat és prédikációkat olvastak fel, tehát a nép mindenesei lettek. Rendkívül sanyarú viszonyok között éltek. Megbújva Tanítottak ott,, ahol a hivatalos körök nem tudtak iskolákról. Az ellenfélnek sorra kellett járni a falvakat, hogy rájöjjön a léviták földalatti tevékenységére.' Ez a lévitaság a kevésbbé iparkodók kenyere maradt. Számukat még hozzávetőlegesen sem ismerjük, A papok,. tanítók, jegyzők és léviták után következtek azok, akikből hiányzott a munkakedv. Nem tudták tanulmányaikat sem teljesíteni s mikor kiöregedtek az iskolából, megtanultak egy-két egyházi beszédet, aztán sorra járták a gyülekezeteket. A prédikátor nyakán élősködtek addig, mig tudományukból tellett, azután tovább álltak. Hiába küzdöttek ellenük. A tilalmak megtörtek a papok csendes ellenállásán. Nekik nem volt szivük megvonni az alamizsnát a nvakukra iövő peregrinusoktól. Amin azonban a protestáns egyház Magyarországon nyugodott, az a hívők meggyőződése volt. Ezek a hívek szegény emberek voltak és békességre áhítoztak. papjukhoz azonban görcsösen ragaszkodtak. A templomtalan falut csekélyebb értékűnek tartották, a papnélküliségben jpedig a kulturális hanyatlás okát látták. A protestáns parasztságnak a pap a művelődés útmutatója volt. A paphoz való ragaszkodás nem a személyhez szólt, hanem az egyházi jellegű művelődés eszközének tárgyilagos megbecsülését jelentette. A papot a gyülekezet maga választotta, a választás egy évre szólt, ez a szokás a prédikátorok sorsát nagyon bizonytalanná tette, de segíteni nem lehetett rajta. A gyülekezet íagjai között különben sok iskolázott ember volt, nem rendszeres iskolázásról volt szq, hiszen sok iskolának a jellege is bizonytalan volt, de az bizonyos, hogy szélesebb rétegek hozzájuthattak
