Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-10-01 / 40. szám
Ötvenedik évfolyam. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP._______________________________------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ | TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK r Államhoz való viszony. — Részlet a püspöki jelentésből. — E tekintetben alig mondhatok mást, mint a múlt évi püspöki jelentésem első bekezdésében foglaltakat. A mi államhoz való viszonyunk ma is tántoríthatatlan hűség az állam és államfő iránt és bizalom az alkotmányos kormányban. Azonban mindnyájan tudjuk bár, hogy a mí mai időnk nem a rekrimimációk ideje, lehetetlen mégis rá nem mutatnunk bizonyos lejárt váltókra, melyeknek beváltása a mellett, hogy ránk és intézményeinkre nézve életkérdés, a magyar államra sem róna elbirhatlan terheket. Jogi tekintetben sűgy tetszik nekünk, mintha a viszonosságtól és egyenlőségtől távolabb állnánk, mint az ezeket biztosító törvény meghozásának idejében. Az esperesi jelentésekben itt is, ott is felsír a panasz, hogy a templomot és iskolát építő református egyháznak késhegyig menő harcot kell folytatnia egyik község vezetőségével morzsákért, midőn a nagy lélekszámú »többségi« egyházat fejedelmi bőkezűséggel támogatja —■ a hatóságok csendes asszisztálása mellett; hogy vezető állásokba igazán rátermett embereknek sem lehet be- , jutni, csak azért, mert nem a többségi egyház hívei; hogy durva sirrongálás esetén, panasszal élhető kö- ! zeli rokon hijján, nincs megtorlás; hogy bizonyos divatos jelszavak túlzott előtérbe állítása miatt sokszor szinte lehetetlen együtt haladnunk a közös jövendő felé más vallású honfitársainkkal; hogy zárdában lakó református növendékek vallásoktatásának megakadályozása esetén nincs jogorvoslat; hogy a Felvidék visszatérésével kapcsolatos hálaadó ünnepeken a református templomok feltűnő módon háttérbe szorultak ... Jól esik hinnünk, hogy ezek és az e féle pa(naszok, éppen a m. kir. miniszterelnök úr példaadása és e példaadásban rejlő elv szigorú keresztülvitele által mihamarább a boszorkánymesék birodalmába fognak tartozni. Anyagi tekintetben általános panasz tárgyát az adósegélyek oly mérvű megnyirbálása képezi, melynek következtében egyházközségeink a más részről és pedig a tanügyi kormányzat részéről rájuk rótt újabb és nagyobb terhek alatt már a szó szoros értelmében roskadoznak. Tudjuk, hogy az adósegélyt az 1848-as törvény részleges végrheajtása címen Tisza István bölcs előrelátása alkotta, szigorúsága, személyes ellenőrzése pedig lehetetlenné tette, hogy ez adósegély évi Összege a valódi szükségletet csak egy fillérrel is túlhaladja. Az adósegély arra hivatott, hogy különösen a kisebb, iskolát is fenntartó egyházközségek költségvetésének egyensúlyát biztosítsa, a gyülekezeti tagok aránytalan túlterhelése nélkül. Azóta a tanítói nyugdíj járulék több, mint 400o/o-kal, a lelkészi nyugdíjjárulék 150o/0-kai emelkedett, anélkül, hogy egyéb közterheknél a legcsekélyebb enyhítés is mutatkoznék, sőt az is megtörtént, hogy a o'0- ban kifejezett tanítói helyi javadalom, az egyházi hatóságok megkérdezése nélkül, a teherbíróképességnek a közigazgatási hatóságok által önkényes megállapítása alapján, nagyon sok egyházközségben, az iskolafenntartó egyházközség terhére túlzott mértékben felemeltetett. S mert ennek következtében az egyházközségek, ha élni akartak, kénytelenek voltak egyházi és iskolai adójukat a szükséghez mérten felemelni s nem egy helyütt az így toronymagassá nőtt egyházi terhieknek a ius advocatiae alapján közigazgatási úton való behajtását igénybe venni: a várt megsegítés helyett bekövetkezett, hogy az államkormány az állampolgárok teherbiróképességének megóvása címén és céljából a behajtható egyházi közterhek olyan korlátozását rendelte el, mely az egyházközségek legalább 50o/o-ának a szó szoros értelmében anyagi romlására, eladósodására vezetett. Ez eladósodás a tanítói nyugdíjterheknél a legszembetűnőbb, de szembetűnő másutt is s nem egy helyütt terhes váltótartozások alakjában jelentkezik. Elismerjük, hogy a kormányzat segíteni is akart az egyházi adóterhek együttes kezelésbe vétele által, de a korlátozás itt is megmaradt, sőt tág teret engedett a pénzügyi közegek egyéni elhatározásának s ahhoz szabott eljárásának is. A községek képviselőtestületeinek a tanítói nyugdíjjárulékok vállalásában megnyilvánult jóakaratát és segítő készségét pedig nagyon sokszor meghiúsította az ú. n. »miniszterközi« bizottság a vállalt segélynek a községi költségvetésből törlése által a községi pótadó magas '<y0-ára való hivatkozással. így állt elő az a mai helyzet, mely ha gyors orvoslást nem nyer, nem egy jobb sorsra méltó, igazán áldozatkész egyházközségünk anyagi összeroppanásához, csődjéhez vezet, — alig elképzelhető kárával a lelki, valláserkölcsi életnek is, melynek a szélsőséges politikai irányzatok erős térfoglalása következtében más oldalról is igen erős támadásokat kell szenvednie és kivédnie. Ez orvoslás első sorban az adósegélyek lOOo/o-os kifizetése, ahol az elkerülhetetlenül szükségesnek látszik: az adósegély összegének új megállapításával kapcsolatban. Jól tudjuk mi, hogy a magyar államkincstárt a hadsereg újonnan szervezése, felszerelése, a külpolitikai viszonyok miatt fegyverben, készenlétben tartása a legnagyobb mértékben igénybe veszi; azt is tudjuk, hogy a honvédelem kérdése ma minden mást háttérbe szorít: de az is igaz, hogy az állam nagy egységének szilárd alapját az államot alkotó kisebb egysegek kiegyensúlyozott anyagi és Jelki erői képezik. Ha ezeknek csak egy része is megrendül, nagyon könnyen az egész építmény romlására vezethet. A dunántúli magyar reformátusság a legzivatarosabb évszázadokban, a legiehetetlenebb körülmények között i,s megőrizte magyar lelkét; igazi nyugati végvára volt 40. szám. Pápa, 1939 október 1.