Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-01-22 / 4. szám
Ötvenedik évfolyam. 4. szám. Pápa, 1939 január 22. DÜMNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________MEGJELENIK MUNDEN VASÁRNAP.______________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA 1 FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A lelkipásztor az iskolában* Most hadd térjek ki egy igen fontos kérdésre. Tudok gyülekezetét, azt hiszem nem mondok vele újat, ahol a tanító és lelkipásztor között rossz a viszony. Mit eredményez ez? Azt, hogy a tanító nagyon sokszor elneveli a lelkipásztortól, sőt az egyháztól is a gyermekeket! Vájjon nézheti ezt a lelkipásztor felelőtlenül, ölhetett kezekkel, pilátusi szólással az ajkán: én mosom kezeimet? Ezért látnám én nagyon is helyén valónak azt, hogy az iskolában nemcsak a konfirmációra való előkészületet, de az egész hitoktatást is mi, lelkipásztorok végeznénk. Tudom egy kis kényelemről való lemondással járna ez, de megéri ezt a kis áldozatot, ha anyaszentegyházunk jövőjére gondolunk. De nem lehet ezt a kérdést azzal sem elintézni, hogy — mint egyesek mondják — ezzel a tanító kezéből épen azt az eszközt vesszük ki, arnelylyel valóban adhat református keresztyén nevelést, mert hisz felekezeti iskolában minden tárgy tanításán keresztül ezt kell adni! Viszont áll ezzel szemben az, hogy a tanító munkáját is jobban tudja értékelni s megbecsülni,, nemcsak birálgatni az a lelkipásztor, aki maga is próbálja a gyermekekkel való bármilyen szép és fontos, de nagyon nehéz foglalkozást. Tehát az Ige mellett, a krisztusi szeretet által egybéforrt testvéri viszont látom én a legmegfelelőbb eszközéül a tanító és a lelkipásztor együttmunkálkodásának. Még néhány szót szeretnék mondani a lelkipásztorról, mint iskolaszéki elnökről. A lelkipásztor anyagiakban és szellemiekben egyaránt felelősségteljes vezetője az iskolának. Nagyon áldásos» hogy egyházi törvénykönyvünk ezt a tisztet a lelkipásztorra bízza, mert gondoljuk csak el, hogy mi lenne akkor, ha erre is szabadon választhatnának tagokat és elnököt? S ha oda a különböző izmusok,, vagy egyházellenes mozgalmak képviselői kerülnének. — Ne felejtsük el, hogy amilyen a ma iskolája, olyan a holnap egyháza! Épen ezért a lelkipásztor szelleme, magatartása, egyénisége meg kell, hogy éreződjék az iskola munkáján, mert csak így tud az egyház veteményes kertjéből öntudatos, hitvalló, áldozatkész, istenfélő gyülekezetét nevelni. Ennek eredményesebbé tétele végett látom én inagyon helyénvalónak azt, ha az iskolaszék tagjait is felvilágosítanánk felelősségteljes mupkájokról. Mert valljuk meg, hogy a mai iskolaszéki tagok — tisztelet a kivételnek — nemcsak hogy feladatukat nem isme* Irta és az országos tbeologusgyülésen Sárospatakon, 1938 június 16-án elmondotta Temesváry Béla kiskovácsi ref. lelkipásztor. rik, de még azt sem tudják, hogy ők iskolaszéki tagok! Gondolok olyan kisebb egyházközségekre, ahol a presbitérium a megszabott legkisebb létszámból áll s így egyházi törvényeink szerint az iskolaszék teendőit maga a presbitérium végzi. (V. te. 46. §.) Ilyen körülmények között pedig hogyan tehetnének csak némiképen is eleget vállalt kötelezettségüknek? Be kell vezetnünk azt, hogy legalább havonta a lelkipásztor 1—2 iskolaszéki taggal látogasson be az iskolába s így a gyermekek a látogatáshoz hozzászokva bátrabbak, otthonosabban mozgók, szebben felelők lesznek. S azt hiszem, eredményesebb munkára is jobban lehetne serkenteni így őket, mint vesszővel; mert gondoljuk csak el, hogy milyen hatással lenne a rendetlenkedő, vagy a nem szorgalmas gyermekre az, ha idegenek is szem- és fültanui lennének mindennek! Segédlelkésztanító koromban nagy szükségét láttam ennek, vezető lelkészemet kértem is ennek megvalósítására. Nagyon áldásos lenne, ha mi, mint a holnap iskolaszéki elnökei, ezt is magunkévá tennénk és meg is valósítanánk. A tanító után a gyermekek azok, akikkel a legtöbbet érintkezhet a lelkipásztor. Amikor Jézus a kis gyermekeket ölébe veszi és megáldja, amikor felnőttek számára követendő példaképül állít egy kis gyermeket, amikor mintegy követeli, hogy engedjék Hozzá a gyermekeket, akkor maradandó kifejezését iadta annak, hogy hogyan kell bánnunk és mi a kötelességünk a gyermekekkel szemben. Hangoztatom és bizonyságot is teszek róla, hogy a gyermekekkel eredményt elérni,. a gyermeki parányi szivekbe befér- Ikőzni csak szeretettel, megértéssel, újra gyermekké levéssel lehet. A fenyítésnek olyannak kell lennie hogy a gyermek érezze, hogy az a fenyítés jobban fáj (annak, .aki adja, mint aki kapja, érezze, hogy lelkifájdalmat okozott annak, aki kénytelen volt vesszőt is alkalmazni vele szemben. A fenyítést kövesse mintegy a gyermek leikéből előkivánkozó bocsánatkérés. Szeretetteljes neveléssel ezt is el fehet érni. Egy megtörtént esettel illusztrálom. Megfenyítettem az egyik kis tanítványomat. Az addig vidám gyermek egyszerre szomorú lett, nem azért, mert talán fájt neki a vessző csípése. Először azt gondoltam, hogy igen. De másnap is csak szomorú az én kis legényem, nem m'er a szemembe se nézlni, várok, nem is szólok hozzá a szokott tanításon kívül... Már-inár úgy látszik, hogy semmi eredmény, hisz d. u. is elmúlt s megyünk haza... Egyszer csak visszaszalad a kis bűnös, most már rám mer nézni, szemében mindennél többet beszélő két áldott könnycsepp ragyog... »tessék megbocsátani, hogy szomorúságot okoztam a Tiszteletes úrnak« mond'á az édes kis gyermekszáj. (Folyt, köv.)
