Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-08-20 / 34. szám
168. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1939. fogalmát pedig meg sem tudjuk ésszel érteni. Végesek a képességeink, véges a tökéletességünk, mert akármelyikünk megpróbálja a lelkiisrneretvizsgálatot — nem hiszem, hogy önmagával tökéletesen meg lehetne elégedve. És így véges a jóság is bennünk, akármilyen elhatározott is a szándékunk. És véges a gondolkodásunk is, mert szemben a hittel, amely bizodalmát ad, a bölcselet, a filozófia is véges és akármilyen nagy emberi tudást halmoz össze, akármennyire képes azt a sok tudást egyszerűre leszűrni — minél összefogóbban, minél egyszerűbben szűri le azt, amit tud, 'annál inkább belátja, hogy nem tud semmit és nem marad más hátra, mint hogy higyjen. — A másik, amit említettem, a becsület és tisztesség, amelynek az útján járni olyan időkben, mint a mai, az anyagi nehézségek, az emberek anyagiassága, Igyűlölködése és a gyűlölködésre való tanítás korszaka alatt, különösen nehéz. Nehéz ma igaz úton járni, de lehet. És minél többen próbáljuk meg, annál többnek fog sikerülni és ez az, amivel hazát és emberiséget, egy egész világot meg lehet menteni. Ha az ember olyan helyen, ahol nagy feladatok vannak •rábízva ;— gondolkodik, mindinkább arra jön rá, hogy a kérdések megoldása csak az erkölcsöknek a megtisztításában, a becsületnek és tisztességnek a helyreállításában van. — Semmiféle egyébbel nem lehet sem az emberiséget, sem az országokat megmenteni vagy naggyá tenni. Lehet ideig-óráig egy-egy sebet orvosolni, lehet a termelésnek egy-egy szakszerű kérdését, egyegy ipari problémát megoldani, lehet egy-egy útat építeni vagy egyebet alkotni., de boldcjg országot teremteni másképpen nem lehet. Az őrálló vigyázása. — A kaposvárvidéki lelkészi kör értekezletén elmondott gondolatok. — Márk 13. r. 34:37. v. Ha valaki, — legyen az édesapa, vagy államfő — messze útra kél, a búcsúztatásánál a szűkebbkörű, hozzá legközelebb álló családtagok, vagy hivatali munkatársak veszik körül. A távozó rendszerint kiadja az utasításait, kinek-kinek megszabván a maga dolgát, nehogy távollétében otthon fennakadás legyen; a munka, az élet üteme meglassuljon, vagy épen megálljon, nehogy tespedés, pusztulás, romlás üsse fel a fejét. Az indulás pillanatában pedig rendszerint a búcsúzó ajkáról ez az utolsó, súlyos szó száll a körülállókhoz: »Vigyázzatok!« A felolvasott példázatban a jövőbe néző Krisztus is utasításokat ad tanítványainak, munkatársainak: »Mindennek megszabta teendőit... az ajtónállónak megparancsolta, hogy vigyázna«. Ezek a komoly igék hozzánk szólnak. A lelkipásztori őrállás megrázó parancsát tárja elénk: »Vigyázzatok!« Az őrállás súlyos megbízatás. A vigyázás rettenetes felelősség. A világháború borzalmai közepette ilyen súlyos megbízatása, parancsa volt annak az őrszemnek, aki az ellenséggel közelről farkasszemet nézett a lövészárok előretolt, figyelő állásában. Ezeknek a halálos, félelmetes, mozdulatlan sötétségbe meredő őröknek vigyázásától függött sokszor ezer baj társ élete. Pillanatnyi elszunnyadásuk elég volt arra, hogy azt százan meg százan halállal, jajjal, özvegységgel, árvasággal fizessék meg. Ilyen felelősségteljes vigyázás az utasokat vivő vonat vezetőjének, Budapest sűrűn kavargó utcáján száguldó gépjárművezetőnek, a hajó kormányosának, a repülő pilótájának éber őrállása. Ilyen súlyos őrállás ma nemzetünk felelős vezetőinek vigyázása, amikor annyifelé kell nézni és oly súlyos kérdések ezer veszélyt rejtő labirintusaiban kell a feltámadás, a béke, a boldogság felé igyekvő hajót vezetni. ...és mi, magyar kálvinista népünk őrállói?! Életünk egy pillanatában — amit sohasem szabad elfelejtenünk — hallottuk Isten hívását, vettük szent parancsát és vállaltuk a nagy felelősséget. Az isteni végzés, az elszánás és elszántság állított bennünket egy-egy gyülekezet vártájára. Ismerjük a magyar református lelkipásztori sorsot: Küzdünk a fekete gonddal, látjuk a sok bajt, szegénységet, ott élünk a nép között. Látjuk vétkeit, melyekkel önmagát pusztítja. Fellelkesít bennünket a nagyünnepek zsúfolt gyülekezete és elcsüggeszt a vasárnap délutánok sokszor gyér látogatottságú temploma. Igen messze és igen sokat látunk őrálló helyünkön. S ezek a meglátások fényt vetnek a lelkipásztori munkára. Érezzük, hogy az éber őrállás és a serény munka felcserélhetetlen, a kettő elválaszthatatlan, egyik a másik rovására el nem hanyagolható. Ha csak. vigyázok és csak nézek, haszontalan, egytalentumos Szolgává süllyedtem., Viszont ha a másikat választottam és vigyázás nélkül akarok dolgozni, úgy géppé, hivatalnokká, béressé leszek, olyan elfoglalt ajtónállóvá, aki mellett észrevétlenül surrannak be a rámbizott gyülekezetbe a farkasok, talán épen báránybőrben. Vigyázzatok és munkálkodjatok! mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a háznak Ura. A vigyázó és munkálkodó őrállás az egyetlen feltétele annak, hogy meglepetés ne érje a lelkipásztort. Viszont az éber őrállás és a lankadatlan munka mindig várakozóvá tesz. Várom a hajnalt. Tudom, hogy épül az Isten országa. Jaj nekem, ha az én Uram, akár este, akár éjjel, akár reggel váratlanul megáll mellettem és én alszom gyülekezetem figyelő árbockosarában, vagy egyházam életének munkamezején, ahol annyi a munka, oly sok az aratnivaló, oly kevés a munkás, talán csak én magam és én is alszom. Lehet, hogy felriadva próbálom magamat menteni, lehet, hogy hivatkozom az öldöklő létharcra; a közönyre, melyre talán épen én hajtottam gyülekezetem hajóját. Mindegy, akármire hivatkozom; én elaludtam, akár a nagy fáradságtól, akár. kényelemből, vagy ásító unalomtól. S az alatt, mig nekem vigyázni és munkálkodni kellett volna, vigyázott és munkálkodott a sátán ezernyi hadával. Talán csak az imádság szunnyadt el bennem, vagy unalmassá vált a Szentírás, vagy talán csak kiegyeztem 50o/oban a lelkiismeretemmel, esetleg megtaláltam az arany középutat, vagy másokhoz szabtam magamat és féltem a törtetés vádjától. Ez is mindegy; haszontalan szolga lettem. Ijesztő és félelmetes nagyságban^ vádolóan áll előttem a megcsúfolt felelősség, az elárult parancs egy Istentől eltért, talán becsapott gyülekezet képében. »Azért mondom és mindenkinek mondom: Vigyázzatok!« Jó nekünk sokszor, nagyon sokszor arra gondolnunk, hogy a mi bírunk bármikor meglephet bennünket, akár úgy, mint az éjszakai parancsnok a lövészárok előretolt állásán szunnyadó őrt, akár mint a várt, de mégis boldog meglepetést hozó édesapa. Jó
