Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-07-16 / 29. szám
Ötvenedik évfolyam. 29. szám. Pápa, 1939 július 16. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ______________________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ________________________________------------------~----—----------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Részlet Czeglédy Pál barsi esperes jelentéséből. „Áldott az Ur, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét“. (Lukács 1 : 68.) A szabadulás zsoltáros szavaival köszöntőm két évtizedes erőszakos elszakítattás után szabad magyar földön elsőizben összeülő közgyűlésünket. Valóban „olyanok vagyunk, mint az álmodok“. Legutóbbi közgyűlésünk idején már idegtépővé vált a politikai feszültség, a válságba jutott csehszolvák állameszme megmentésére szinte hétről-hétre új tervek láttak napvilágot, ami valójában a teljes tanácstalanság jele volt. A szeptemberi mozgósítással azután elérkezett a vég kezdete, Minden nap kirobbanással fenyegetett a nyugati világ anyagi és még megmaradt erkölcsi javait végpusztulással fenyegető konfliktus, de végre is győzött az Európa sorsát kezükben tartó nagyhatalmak jobb belátása: a történelmi igazság eleven ereje szétfeszítette a trianoni bilincseket és a Felvidék magyarlakta területeinek nagy része, később az egész Kárpátalja vérontás és pusztulás nélkül visszatérhetett az anyaországhoz és ma húsz éves kemény kisebbségi sors tanulságaival vethetjük kezeinket az eke szarvára és szabad hazában szolgálhatjuk egyházunk és népünk ügyét és az élő Isten dicsőségét. Mindezekért egyedül Istené a dicsőség! Az Ő kegyelme támasztott férfiakat, akik e válságos időkben történelmi felelősségük tudatában, bölcseséggel és erővel irányították nemzetünk sorsát. Mélységes hálánk, tiszteletünk elsősorban országunk kormányzója: Őfőméltóságú vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr felé fordul, aki a nagy nemzeti katasztrófa után a romokból új hazát épített, lelkének minden gondolatával, szívének minden érzésével nemzetéért él és aki megnyitotta számunkra a trianoni börtön zárait. Indítványozom, hogy hódoló tiszteletünket, hálánkat táviratilag tolmácsoljuk. De hálával kell megemlékeznünk a felelős magyar kormány elnökségéről: Teleky Pál grófról, aki évtizedeken át csüggedést nem ismerő kitartással, a tudomány fegyvereivel harcolt a magyar igazságért, valamint Jaross Andor miniszterünkről, aki a legsivárabb időkben is megfélemlíthetetlenül állott és harcolt a kisebbségi magyarság élén, akit minden magyar falu és tanya népe ismert és szeretett, s aki ma, mint a felvidéki lélek legméltóbb reprezentása, az új Magyarország felépítésén dolgozik. Javaslom, hogy közgyűlésünk táviratilag üdvözölje őket. Századokkal ezelőtt, a mohácsi vész gyászos idején, 1546-ban törvénybeiktatta a magyarországi országgyűlés, hogy bűneiért ostorozza az Isten a szerencsétlen nemzetet. Isten útjait mi is nyilván látjuk nemzetünk sorsában, mert: „E világnak történeti Lesznek akaratából, Nem a szerencse vezeti Azokat csak vaktából!“ Hisszük, hogy a történelem minden látszólagos zűr-zavarán, zsarnokságán és megaláztatásán keresztül mégis csak Isten cselekszik, aki a múlt minden testi és lelki rabigáját csak azért vetette a nyakunkba, hogy mi, magyarok, életünknél is jobban szeressük a külső és — ami fő — a belső szabadságot és azt, ami ennek nélkülözhetetlen előfeltétele: a szellemi és erkölcsi megtisztulást. Azért ostorozta meg annyiszor ezt a népet, mert nem akarta elveszteni, azért sanyargatta annyi rablánc között, hogy szabadságra nevelje, hogy legyünk olyanok, amilyeneknek lennünk kell, amilyeneknek a teremtés hajnalán az ő szíve látott, legyünk külsőleg és belsőleg is szabad, azaz Krisztusban és önön nemzeti céljaink szolgálatában gyökerező magyar nép, olyan református egyház, amely Isten dicsőségéért él és hal és a Jézus uralmával áll, vagy esik. Az Isten szuverenitását hirdető református egyháznak alázatos szívvel kell tehát keresni a lefolyt negyedszázad történelmi tanulságait. Az 1918. évi nagy hajótörés után, az ájultságból való ébredés első perceiben látnunk kellett, hogy szent örökségünk, ezeréves magyar hazánkkal együtt minden elveszett, csak az ősi föld egy darabja — akkora, mint a bibliai Nábóth szőlője a királyi kert mellett — maradt meg. Történelmi osztályainkat, sőt intelligenciánk legnagyobb részét is elsöpörte a vihar, lelkipásztorok és tanítók egyedül maradtak a gondjaikra bízott református magyar néppel és egészen természetes, a sorsközösségük felismerése a közeledés, a megértés, valamint az egyházi és nemzeti munka kiindulópontja lett. A lelkészi és tanítói kar örömmel vállalta, végezte ezt az áldozatos szép munkát. Mint a nemzeti ügy leghűségesebb kátonái, mindig az elsősorban harcoltak, a lelkészek szerény jözedelmük jelentékeny hányadát kitevő államsegélyüket inkább elvesztették, de a békeszerződés aláírása előtt a hűségesküt a csehszlovák kormánynak le nem tették, úgy gondolták, hogy az új hatalom kezéből egy darab kenyeret sem fogadhatnak el addig, míg a szegény, mindenéből kifosztott édesanya a legbrutálisabb nyomás alatt le nem mondott rólunk. A kisebbségi magyart nem egyszer állította a sors a kínos dilemma elé, hogy választania kellett a kenyér és a becsület között, de kétségtelen tény, hogy a református egyház hivatott őrállói, lelkészek és tanítók, a legnehezebb időkben is, becsülettel megtették kötelességüket, a nemzeti létfenntartás harcából bőven kivették a rájuk eső részt, bármint szeretnék is bizonyos körök a közvélemény előtt református egyházunk érdemeit elhomályosítani. Népünket sokan szeretik anyagi gondolkodásúnak
