Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-03-06 / 10. szám
Negyvenkilencedik évfolyam. 10. szám. Pápa, 1938 március 6. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ___________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _____________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK " ----FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Néhány szó a templomon kívüli pásztori munkákról. Kisköri konferenciai előadás. Lelkipásztori szolgálatunk közben felvetődhetik a kérdés, melyik szolgálatunk a fontosabb: a templomi, vagy a templomon kívüli, az igehirdetői-e vagy a belmissziói? Vannak, kik az utóbbit tartják elsőbbrendűnek. Viszont mások úgy vélekednek, hogy a lelkipásztornak nem lehet fontosabb szolgálata, mint a szószéki, az igehirdetői, erre kell a legkényesebbnek lennie, mert ő a templomi szószéken az Isten követe, az Isten ajka tartozik lenni. De hát, kérdem, hol nem tartozik a lelkipásztor isten követe lenni? Csak a templomban az? A templomon kívül nem? Csak addig pásztor, addig az Isten igéjének szolgája, amig vállán a palást, azon túl azonban nem? Bizony mindig Isién követe, az Ige szolgája tartozik ő lenni. Az evangéliom hirdetőjének kell lennie minden körülmények között, a szószéken az ajakával, a templomon kívül a cselekedeteivel. Mert igaz az az ősrégi példaszó: Vita clerici evangélium est populi. Az emberek állandóan összehasonlítgatják igehirdetésedet az életeddel s ha te magad is nem úgy élsz, ahogyan beszélsz, ha, amit prédikálsz, mindig csak másoknak ajánlod, de magadra is tartozónak nem tekinted, hiába akkor a szószéken hangodnak akármilyen gyönyörű remegtetése, hiába falakat rázó harsogása, legszebb prédikációid eredmény nélkül hangzanak el, mert nincs meg az elhihetés garanciája sem a szavaidban, sem a cselekedeteidben. Ha szemedbe nem is, de a hátad mögött azt mondják: még ő beszél, hisz maga sem tartja meg, amit prédikál! ... Nagyon fontos azért, hogyan forgolódsz nemcsak a szószéken, de a templomon kívül is: a gyülekezetben. Fontos, hogy evangéliomot hirdet-e a népnek nem csupán az ajkad, de az életed is? Ez utóbbit kivált belmissziói tevékenységed mutathatja legvilágosabban és itt az a nem lankadó hűség, melynek karja elér a gyülekezet legtávolabbi tagjáig is, átölel kicsinyt és nagyot, koldust és tehetőst egyformán. Azt mondotta Ravasz László püspök úr a budapesti theologia ifjúsága előtt a múlt tanévet bezáró »Arccal a falu felé« című beszédében: »A lelkipásztorokat nem fogja megtartani sem a kongnia, sem az egyházalkotmány, csak az, hogyha népük számára nélkülözhetetlenek tudnak lenni. Ha nagy felfordulások idején azt mondja a nép: ezt a lelkészt nem engedjük el tőlünk, mert kell nekünk, mint a kenyér, hasznos, mint a kút, mint a gyertya, mint a pásztor. Ne nyugodjék a lelkipásztor, mig a gyülekezet gyermekserege, ifjai, leányai, asszonyai, férfiai, külön-külön megszervezve, kezében nincsenek. Differenciálnia kell a lelkipásztori szolgálatot«. Ez a megállapítás egy igen fontos tételt ad kezünkbe, melyet mi most épen csak érintünk: az iní dividuális lelkigondozás tételét, a tömegkezelő pász! tori munkának az egyének lelkiszükségeihez igazodó belmissziói munkaágakra szétbontása kérdését. Ép oly szükséges ez manapság, mint az orvosi munka speciálizálódása. Ezt a speciálizálódást a lelkipásztori munkára nézve Pál apostol így határozza meg: mindeneknek mindenné lenni, hogy minden módon megtarthassunk némelyeket (1. Kor. 9:22). A felnőttek közt felnőttként forgolódni, ifjak közt ifjúvá Ágálni, a kicsinyek közt gyermekké lenni újra, az eszesek közt bölcsen, az együgyüek közt egyszerűen szólni, beléhelyezkedni minden korú, rangú és míveltségű ember értelmi és érzelmi világába s úgy hirdetni nekik Isten üzenetét, mint egyenesen nékik szólót, — a pásztoráció olyan munkamódszerei ezek, melyek aktualitásukat sohasem veszíthetik el. S ha azt kérdeznék tőlem, mindezek között pedig melyik munkaágat tartod a legidőszerűbbnek, legsürgősebbnek és legfontosabbnak, habozás nélkül felelném, mindegyik sürgős, mindegyik aktuális, de a legfontosabb mégis, mert a legalapvetőbb munka, az if jakkal való foglalkozás. Az idősebbek többé-kevésbbé kicsúsztak már kezeink közül, az ifjakat még megfoghatjuk s biztosabban megtarthatjuk, És a jövő is az övék. Velük derül és fényesedik, vagy borul homályba egyházunk jövendője. És én egy szebb jövőért, ha nem láthatnám is hajnala hasadását, örömmel viszem közöttük a munka terhét s ambícióm: az ifjúság papja lenni elsősorban. Gyönyörű dolog velük foglalkozni. Hogy kinyílik a szivük, mikor bizalmas egvüttlétben a biblia világánál velük testi és lelki életük legszentebb kérdéseiről beszélgetünk. Hogy várják aztán az útmutatást is, mikor a gyermekkor öntudatlanságából felébredvén, rettenve látják, hogy olyan világban élnek, melyben el lehet hibázni az életet. Kinyílik előttük nem két, de tíz út is és félelmetesen érzik, hogy sorsuk dől el, akármelyikre lépnek is. Mily boldogok, s mily boldogság nekünk is, ha elmondjuk nékik, hogy ifjúkorunkban mint vajúdott épenúgy a mi szivünk is és mint találtunk rá a legbiztosabb útra: Krisztusra. Mily boldogság, ha erős, biztos kézzel átvezethetjük őket a szakadék fölött, hol a kisértések egész légiója: testiség, lustaság, pénz, nagyravágyás, hitetlenség, gyűlölet, harag nyújtják feléjük hívogató karjaikat. Mily boldogok, ha átjutottak a szakadék fölött a hősies Krisztus szent igézete alá. Rájuk mosolyoghat akkor már a Sátán, csalogathatja őket, Ígérhet nekik akármit, ha megértik is Ady Endre érzékies sóvárgást lehelő emez
