Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-08-21 / 34. szám
Negyvenkilencedik évfolyam. 34. szám. Pápa, 1938 augusztus 21. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ______________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -----------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA( I FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK I. István király történetalkotó, nagy egyéniségét ünnepelte e héten nemzetünk boldog, békeidőkre emlékeztető fénnyel és pompával. Kilencszáz esztendő homályán keresztül visszanézve, alakja élesen kidomborodik. Hangja tisztáin zeng felénk: úgy az egyén, mint a nemzet életében a sorsdöntő kérdés: milyen viszonyban vagy Krisztussal és Általa az Atyával?! A magyar nemzet Ázsiából kijövetele óta mai helyén való letelepedéséig többször érintkezett keresztyén népekkel, de ez az érintkezés mindig csak felületes és rövid ideig tartó volt. István királyt adta a Gondviselés, hogy a Krisztus evangélioma döntő tényező legyen a magyar nemzet életében. A magyarokat itt megelőző népek eltűntek a történelem színpadáról. Pogányok maradtak és sorsuk meg volt pecsételve. »Elvész a nép, amely Krisztus nélkül való«. 1 Isten csodálatos kegyelmi ténye volt, hogy István megalázta szívét és elfogadta az evangéliomot, mely életnek illata lett nemzete számára is. Az áldott következmény volt nemzetünk mindmáig megmaradása. A könny- és vérözönt, mely ezeresztendős Történetünknek állandó jellemzője, Krisztus nélkül lehetetlenség lett volna túlélnünk. De Vele lehetővé vált a lehetetlen. Mohi, Mohács és Trianon után is felkeltünk! és élünk, mert amely népet Isten küldött, annak rendeltetése van, melyet be kell töltenie. Zokogva valljuk be, hogy sokszor engedetlenek voltunk és vagyunk, szerettünk a magunk útján járni, de boldog örömmel emlékezünk Isten irgalmasságáról, amellyel Fia érdeméért újból és újból felemelt és jövendőt igér mai elesettségünk idején is. Áldott az Isten, Aki nemzetünknek István királyt adta, Aki általa megismertette velünk a Krisztus vallását, melyben van egyéni és nemzeti létünk boldogsága és reménysége. P. J. Emlékeztető. Augusztus 24-én lesz száz esztendeje, hogy meghalt az a költő, akinek Himnuszát nemzeti imádságképpen már három emberöltő énekli. Kölcsey nevére melegen dobog meg minden magyar szív, s most, halála százéves fordulóján az egész nemzet hálás kegyelete fordul a költő felé, aki megtalálta azokat az esdő szavakat, amelyekkel ünnepi alkalmak idején Himnuszként fordul Istenhez a magyar. Kölcsey mint költő, mint kritikus és szónok nemzeti klasszikusaink sorában foglal helyet. Az a borongás, amely Eerenczy ismeretes Kölcsey-szobrán (elömlik, s amely ldasszicizáló jellegével — magyar közéleti férfiú római tógában —, s az arc mélabújával oly híven fejezi ki Kölcsey emberi jellemét, mintha annak a közérzésnek is kifejezője volna, amellyel a nemzet kisérte és kiséri Himnusza költőjét. A klaszszikus tóga valóban kevés magyar közéleti férfiút illethet meg úgy, mint Szatmár megye követét, aki az országgyűlésen minden igaz ügy puritán, félelmetlen és gáncstalan képviselője volt, s aki követtársával együtt lemondott megbízatásáról, midőn megyéje megváltoztatta a követi utasításokat. Búcsúbeszédében többek között így szólt: »Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, akik haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése .pedig senvvedés«. Ez az egy mondat is azt mutatja, hogy az államférfi Kölcseynek a mi napjaink számára is van mondanivalója. De szól hozzánk Kölcsey mint protestáns is. Az 1833. év vallásügyi vitáiban élénk részt vett, s ő szerkesztette a vitát lezáró »Üzenet«-et is. Ismeretes, hogy az 1832—36. országgyűlés alkalmából az evangélikus és a református egyház képviselői egy bizottságot választottak sérelmeik feltárására, s EeöthyÖdörí követet kérték fel, hogy e tárgyban az országgyűlésen tegye meg a szükséges javaslatot. Ez meg is történt, s a javaslatot az alsótábla nagy többséggel elfogadta, de a főrendek többsége makacsul ellenállt, s hét üzeinetváltás után az alsótábla elállt a kérdés erőszakolásától. 1833 június 15-i felszólalásában Kölcsey egyebek közt ezt mondta: »Mik történtek mindjárt a reformáció századában, arról törvénykönyveink borzasztó emléket tartottak fenn, mit el kell hallgatnom, azt érezvén, hogy a Tek. Karok kebleiket e néma em|lékeztetés is irtózással tölti be. Mik történtek a bécsi és linci békekötések után? Arról a nápolyi tengerpart siralmas bizonyságot teszen mindörökre. Mert ott a mi szenvedőink felett napok nehezültek meg, miknek mindegyikéről kívánnunk kell: excidat illa dies aevo, nec postera credant saecula«.. A felső és alsótábla közti tárgyalást lezáró hetedik üzenetben így szól: »Azért a Karok és Rendek világosan kijelentik, hogy előbbi nyilatkozásaik mellett állhatatosan megmaradván, a 19. századdal, a tárgy szentségével s hazai törvényekkel ellenkező, és a {nemzetre s ez országgyűlési testre homályt hozó egyezésbe nem ereszkednek; sem sérelmet sérelemmel tetéző, s a jelen és a jövő kor kemény ítéletét maga után vonó törvény alkotásában soha részt venni nem fognak«. Kölcsey protestantizmusát ezek a beszédek tükrözik híven, mert a »Töredékek« eszmemenetét ,a
