Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-07-24 / 30. szám
142. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1938. A zalai szórványgondozás nehézségei Nagyon keveset hallatjuk mi szavunkat innen Zalából, csak némán hordozzuk a felekezeti kisebbség mostoha sorsát. Sokan talán nem is tudják, élnek-e reformátusok a délnyugati végeken? Ide ritkán jön legátus. Az anyaegyházak távol vannak. Egyik felől Barabásszeg 25 km., másik felől Keszthely 56 km., délről Nagykanizsa 48 km. és Nagypirit 69 km. távolságban van tőlünk. Ezek a mi legközelebbi szomszédaink. Nem is csodálkozom rajta, ha elfelejtkeznek rólunk, hiszen nagy nemzeti problémáktól pattanásig feszült a levegő. Talán nagyon is szentimentálisnak tűnök fel, ha az S. O. S. kiáltást az egyházi szempontból homályba borult zalai földről útnak indítom, s talán lesz, aki meghallja, s segítésre nyújtja ki a kezét. Zalaegerszeg köré sorakozik a zalaegerszegi, lentii, zalaszentgróti, vasvári, pacsai, sárvári és fél novai járások majdnem 300 községe. Sehol egy templom, egy iskola; egy tanító! Sem ingó, sem ingatlan vagyona nincs, s ennek az óriási szórványterületnek a lelki gondozását a 300 községben élő 1100, többnyire szegénysorsú ember áldozatkészségéből, s mond és irdd: 150 P évi missziói segélyből kell ellátni, amit azonban 1937. évben már 135 P-re szállítottak le. A szórványok az anyaegyházzal semmiféle -anyagi kapcsolatban nincsenek. A segédlelkész havi fizetése 118 P, amelyből 42 P a szórványokat terheli. Lelkigondozást adókivetéssel kezdeni nem lehet. Csupán' a felajánlásokra szorítkozunk, amelynek befizetett öszszege nem fedezi az utazási költségeket. Szórványaink nélkülözik a közösségben történő egyházi élet ^oksok követelményét, így a szellemi és lelki szervezettséget, intézményeket és kereteket, s ennélfogva nem rendelkeznek egészséges, fejlődő élettel, mert erre önmagában kis száma miatt anyagi és szellemi feltételek hiányában nem képesek. Szórványaink leglényegesebb tartalmi jegye, hogy távol esnek az anyaegyháztól, anyagiak nélkül kevésszer tudjuk őket felkeresni, s így ki vannak téve annak a lehetőségnek, hogy a családok, magánosok, főleg ha nősülésről, férjhezmenésről, elhelyezkedésről van szó, beleolvadnak abba az egyházba, amelynek területén élnek, de ha az aktiv látogatást a felsőbb hatóság lehetővé teszi, mindez könnyen elhárítható, mert az Evangéliomnak termő talaja van. A kiadás még mindig több, mint a bevétel, mert az utazási költség mindent felemészt. Jó lenne felhívni az illetékesek figyelmét, hogy a missziói segédlelkészek részére is adják meg a kedvezményes vasúti jegyet. Vagy talán csak az állami hitoktatók végeznek nemzetépítő munkát? Mi is azt a reformátusságot öleljük körül az Ige leikével, amely majdnem 100o/o-ban magyar, s ahány gyermeket református szellemben nevelünk fel, annyival több lesz az izigvérig magyarok száma. Tessék tovább fejleszteni azt a gondolatot, amit nem is olyan régen a parlamentben egyik képviselő felvetett, hogy a fiatal protestáns papi nemzedék munkája az anyagiak hiánya miatt szinte keresztülvihetetlen, amin minél előbb segíteni kell. A segély jól esik a nagy egyházaknak is, de az édesanya nem a felnőtt, bajuszos fiát, hanem a járni kezdő csecsemőt vezeti kézen fogva. Ez a csecsemő pedig a zalaegerszeg-vidéki szórványegyház, amely számtalanszor kért, de mindig elutasították. Nyolc istentisztelti központot tudtunk létrehozni, ahol csak havonként egyszer tarthatunk istentiszteletet. Úgy-e milyen kevés?! És ha valaki meg akarja ismerni a hit erejét, jöjjön el egyszer oda, ahol 25—30 lélekből álló gyülekezet könyörületből átengedett sötét iskolákban és magánházakban összejön zsoltárt énekelni. Jönnek vonaton, kocsin, biciklin, gyalog, sárban, vízben, napszámosok, zsellérek, gyárimunkások, földmívesek, cselédleányok, de ezektől kérni nem lehet, mert több a lyukas cipő, a karton ruha, mint a vasalt nadrág és a suhogó selyem. Azoknak nem kell csak az evangéliom, akik földi javakban bővölködnek. Ezek nem vesznek részt a templomnélküli istentiszteleteken, mert adót kellene fizetniük, s az a meggyőződésük, hogy ha nem prédikálunk nekik, akkor nem is kérhetünk tőlük semmit. És mégis élünk! Hivnak, várnak bennünket. Veszik a bibliákat, zsoltárokat, imakönyveket, az »Őrség« c. lapból 420 példányt küldünk el havonként. Kívülről marad el itt is a segítség. Az »Örömüzenet«-ből mindössze 40-et küldenek, pedig itt lenne rá a legnagyobb szükség. A református sajtó létrehozása lassú tempóban halad. 1935 előtt nem tudtak egyetlen ref. gyermekről sem, az elmúlt tanévben pedig 42 gyermek részesült hitoktatásban. Jelenleg arra vagyunk utalvta, hogy máról holnapra átmentsük a szórványegyházakat. Áz ilyen vegetativ élet azonban a gyors elmúlást hordozza magában, 1100 lélek elveszéséről van szó. Minden presbiteri gyűlésen felvetődik a kérdés, fenn lehet-e tartani a segédlelkészi állást továbbra is, vagy nem? Az alig megalakult vasvári, lentii, zalaszentgróti, zalalövői stb, fiókegyházak élhetnek-e tovább, mert azt a havi 20— 30 P utazási segélyt nem tudjuk előteremteni? Folytathatjuk-e a 42 gyermek hitoktatását? Mi lesz a reverzális kérdéssel? Gépies istentiszteletek, hagyományos, lelkűket vesztett, az életre egészen hatástalan liturgiális funkciók tömkelegé csupán a pásztori munka, ha nem áll mögötte a misszió, a gyakori látogatás, a családdal való közvetlen érintkezés, a szociális gondoskodás. A »vocatio« tavaszi idejét ne engedjük felváltani 30 P-ért a dermedt télnek. Az »Elnémult harangok« szomorú tragédiája itt kisért közöttünk. Nem akarom magamat Simándy Pálnak feltolni, csak leirom szerényen, hogy kis dolgokból tevődnek össze a nagyok, s ha a ház oldalából egy tégla kihullik, jön utánna a többi, s végül rommá lesz az egész épület. Az elkövetkezendő egyházmegyei és egyházkerületi közgyűlés szerető gondoskodásába ajánlom a zalaegerszeg-vidéki szórványegyházat. Pöör József missziói segédlelkész. — A genfi Reformációtörténeti Múzeum összefogva a genfi Nyilvános és Egyetemi Könyvtárral, megszerezte a Tronchin-féle, a reformáció korára vonatkozó, okmányokban gazdag levéltárt, melyért a Múzeumot fenntartó egyesület 20.500 svájci frankot fizetett. A Tronchin-gyűjtemény kincsei közt vannak magyar vonatkozásúak is. — Németausztriában április 24-ig mintegy 46.000-en léptek ki a r. katholikus egyházból. Átlag hetenként 6000-en hagyják el ezt az egyházat. A legnagyobb része az áttérőknek az evangélikus egyházba lép be, mintegy 5300-an az ókatholikus egyházhoz csatlakoztak, 460-an felekezetnélküliek lettek.
