Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-07-24 / 30. szám
Negyvenkilencedik évfolyam. 30. szám. Pápa, 1938 július 24. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE __________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________ ____________ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Nőnevelő-intézetünk. A Pápai Hírlap í. évi 27. számában »A tanügyi kiállítás után« cím alatt Horváth Elek tollából érdekes cikket olvasunk. Azt írja többek között, hogy dr. Balassa Brúnó tankerületi főgiazgató rövid séta keretében személyesen kalauzolta Hóinan Bálint miniszter feleségét és gróf Klebelsberg Kunó volt kultuszminiszter özvegyét a székesfehérvári tanügyi kiállítás egész területén. A cikkíró pedig nyomukba szegődve, igen érdekes megfigyeléseket tett abból a szempontból, hogy hova vezette a főágazgató a két előkelő hölgyet és mit talált a megmutatásra leginkább érdemesnek. A cikkíró ezt mondja: »A tanügyi kiállításnak ilyen megtekintése a tankerület főigazgatója, illetve Klebelsberg grófné és Hóman Bálintné szemével, igazán hízelgő volt egy pápai számára, mert meg kellett állapítanom, hogy annak, amit a főigazgató megmutatásra érdemesnek talált, több mint 50%-a a pápai iskolák műve volt, s az »iskolák városának« polgára őszinte örömmel vehette ezt tudomásul annál is. inkább, mert a kiállítás megtekintőinek általános véleményeként alakult ki az a megállapítás, hogy Pápa város iskolái igen szép teljesítményt mutattak föl«. Azon alkotásokból, amiket a tankerületi főigazgató a két előkelő hölgynek megmutatni kiváltképen érdemesnek tartott, talán mondanunk sem kell, hogy a főrész kollégiumunk és nőnevelő-intézetünk alkotásainak jutott. És ez adja meg nekem az indítékot arra, hogy e sorokat megírjam. Ha a nem ref. vallású cikkíró hízelgőnek találja egy pápai számára azt, amit a kiállításon látott, akkor még nagyobb örömmel, sőt büszkeséggel veheti ezt tudomásul a mi dunántúli egyházkerületünk minden tagja, főként minden funkcionáriusa. Oda kellene kiáltanunk ezt minden illetékes tényező fülébe, hogy vegyék tudomásul iskoláink egyszerű teljesítményeit és a kitüntetést, ami azokat legilletékesebb helyről érte. Ezúttal főképen nőnevelő-intézetünkre kívánom felhívni a szives figyelmet. Ez az intézet a közel jövőben nagy átalakuláson megy át az új iskolai törvény értelmében. Ez lesz a lyceális átalakulás. Vagyis: tanítónőképzőjének I. osztálya helyett szeptember elsején megnyílik a lyceum első osztálya és fokozatosan évről-évre a II., III. és IV. osztálya, amely érettségit ád a növendék kezébe. A lyceummal párhuzamosan megszűnik a mostani tanítónőképző-intézet, de helyette 1942 szeptember elsején megnyílik a tanítónőképző-akadémia. így határozta ezt egyházkerületünk tanácsa. A tanítónőképző-akadémia két évfolyamból áll és államvizsgával végződik. A lyceum alsó tagozata a törvény szerint lehet polgári iskola és lehet leánygimnázium. Kerületünk tanácsa a leánygimnázium mellett döntött. Már most: jegy ilyen fejlődésben lévő, nagy átalakulás, de egyben nagy jövő előtt is álló intézet mindenképen megérdemli Dunántúl reformátusságának figyelmét. Sokszor hallottam régen, hogy ez az intézet a mi kerületünk szemefénye. A ráváró hivatásnál fogva fo jövőben még sokkal inkább kell, hogy azzá legyen. Azzá teszi a múltja és azzá teszi jövendő hivatása. Azzá teszi Kerületünk exisztenciális érdeke. Mert ennek az intézetnek fennállása és virágzása a szó betűi értelmében exisztenciális érdekünk. Nem mindegy az, hogy hol nevelődnek Dunántúl jövendő református intelligens leányai és asszonyai. Ma nyakig vagyunk a világnézetek harcában. A világnézeten dől el reformátusságunk jövendője. Akkor pedig mi nem nevelhetjük a zárdák falai között jövendő református női intelligenciánkat. Lehetséges, hogy olcsóbb lenne ott a kiképzés, ahol több a mindenféle segítség, — de mi lesz akkor a dunántúli kálvinizmussal, ha Dunántúl református női intelligenciája nem református iskolában nyeri kiművelését? Az a református kultúra, amit itt nyer, olyan lesz lelkében, mint az erezet a márványban: az egész márványt darabokra kell vagdalni, szét kell hasogatni, hogy megszűnjék az erezet. Tehát erre az intézetre olyan nagy szükségünk van nekünk dunántúli reformátusoknak, mint a mindennapi betevő fa1 at kenyérre. De ezt elsősorban nekünk, kerületünk funkcionáriusainak, lelkészeinek, tanítóinak és világi intelligens tagjainak kell tudomásul vennünk. A közönyösséggel végkép fel kell hagynunk, mert a közöny minden nagyszerű intézménynek a inegölője. A propagandának ki kell terjednie minden gyülekezetre. Minden lelkésznek tudnia kell, hogy gyülekezetének melyik leánytagja akar polgáriba, vagy lyoeumba menni, vagy melyiknek kellene ilyen intézetbe menni. És nem szabad közönyösen elmenni azon kérdés mellett, hogy az a leány hová megy. Az egyéni propagandának feltétlen ki kell terjednie arra, hogy az ilyen tanuló leány Pápára jöjjön. Ezzel tartozunk egyházunknak, hivatásunknak és önmagunknak. Űjabban azon kérdés miatt, hogy a pápai, debreceni, kecskeméti és nyíregyházai tanítónőképző közül melyik szűnjék meg, úgyis erős vita támadt, épen pápai intézetünk rovására. Nekünk dunántúliaknak szent kötelességünk a pápai intézet mellett felsorakoznunk, amire a kerületi tanács döntése is, de — ne feledjük — exisztenciális érdekünk is kötelez beennünket. Felsorakozásunk és kiállásunk akkor lesz érvényes, ha minél több növendéket küldünk fel az intézetbe. Megérdemli? Kérdezzük meg a tankerületi főigazgató úrtól, aki a tanügyi kiállításon különösen a pápai iskolák műveit találta megmutatásra érdemesnek, azok között is különösen a mi intézeteink műveit. a.. c, , Öle bandor.
