Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-03-28 / 13. szám
56. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1937. lekvési lehetőségünket ezzel a történelmi mértékkel kell latolnunk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ezen a földön a kálvinizmus mindenkor a magyar népi gondolatnak volt a továbbvivője s amikor zsoltáros ajkú mártírokat adott a hazának, egy jobb, emberibb jövő lehetőségét is prófétálta el nem némítható szóval. S ma: amikor az elesett emberek mellé áll, amikor szeretetházakat állít, ezt a történelmi hivatást teljesíti be. Talán tökéletesebb lenne a teljesedés, ha ezt az ügyet nem néhány fáradhatatlan öreg és ifjú ember mozgatná, hanem az egyetemes kálvinista egyház lenne a bázisa, de így is jól van. A fontos az, hogy a kálvinista egyház tudatában van elhivatottságának s cselekszik úgy, ahogyan ebben a mai, jelszavaktól hangos, de tettekben annál sivárabb magyar életben cselekedni lehetséges. S ez a cselekvés biztosítja jövendőjét, mert alapja a leegyszerűsített, parádéktól, frázisoktól mentes krisztusi szeretet. Úgy tudom a Szeretetszövetség ma már azon az úton van, amelyik Dunántúlon is állandó otthonhoz vezeti. Nekünk ez az. otthon nagy nyereség lesz. Ne fájjon az, hogy a Szeretetszövetségnek pénzen kell házat, telket vásárolnia, hiszen a vételárban a dunántúli fillérek is ott vannak. Talán ha előttünk áll a valóság, esztendők nullásával mi is dicsekedhetünk majd azzal, ami ma Tiszántúl büszkesége. S ehhez a diadalhoz nem kell más, csak tisztánlátás, emberi akarat, kálvinista egyházunk történelmi elhivatottságának a tudata. Ezek a szempontok késztettek arra, hogy e sorokat a Szeretetszövetség ügyében itt Dunántúlon papírra vessem. Újhelyi Kálmán ref. tanító. A magyar népi-stílus alkalmazása egyházi építészetünkben. Régi magyar bűn, hogy a saját értékeinket nem tudjuk megbecsülni, ellenben mindent, ami a nyugati »kultur« országokból származik, azt helyesnek, jónak, követésre méltónak tartjuk és kritika nélkül átvesszük, utánozzuk. így vagyunk a művészetekkel is! A régi, szép magyar nótákat kiszorítja a sokkalta alacsonyabb nívón mozgó nemzetközi jazz, a festészetben egyes irányzatok hihetetlenül naív és értelmetlen mázolmányokkal próbálják szédíteni a naív közönséget, a szobrászatban egyesek a kőkorszakbeli homoprimigenius művészi nívójára igyekeznek lesülyedni, az építészetben pedig a kiforrott, abszolút művészi értékű történelmi stílusok helyébe a sivár, lélektelen modern építészet lép, amelyet a legtalálóbb néven »skatulya-stílusnak« nevezhetnénk. Ezen művészeti irányzatok térhódítása egyedül a világháború vérzivatara által megbolygatott és egyensúlyát vesztett lelkek tanácstalanságában leli magyarázatát. Jól lehet, hogy ez a modern skatulya-stílus, amely a történelmi stílusokkal teljesen szakított, a maga elé tűzött elveket, nevezetesen a célszerűséget, gazdaságosságot és tartósságot legalább is részben műszakilag megvalósította, mégis önként feltámadhat bennünk az a kérdés, hogy művészinek nevezhető-e az az építészeti irányzat, amely csak az épület főbb tömegét oldja meg nagyvonalúan, de hiányzik belőle a részlet-képzés, a diszítés ? Hiszen maga a népművészet is a díszítéssel kezdődik, akkor, amikor a pásztor kifaragja a botját vagy furulyáját, vagy az egyszerű földműves a kapa-tisztítóját, sótartóját, kapuját, házának oromzatát stb. díszíti, sőt a történelmi stílusok kormeghatározásánál is a pillérek, oszlopok formája és fejezete, a párkányok tagozata stb., tehát elsősorban a díszítő elemek játszák a legfőbb szerepet. És ha elfogadjuk itt azt az elvet, hogy a magánlakóházaknál és bérházaknál a művészi kiképzés csak másodrangú szerepet játszik a célszerűség mellett, nem mondhatjuk ezt a középületekről és elsősorban az istenházáról! Mert lehetnek új, modern templomok, amelyek érdekes és szokatlan tömegükkel az első megpillantás alkalmával meglepően és kellemesen hatnak, de díszítő elemek hiányában rövidesen unalmassá válnak előttünk, mert nincs bennük semmi, ami a figyelmünket hosszasabban le tudná kötni. Erősen megfontolandó volna tehát, hogy behozzunk-e egyházi építészetünkbe olyan nemzetközi stílust, amely távol áll a díszítő hajlamú magyarság szellemétől és amelynél csak a toronyra tűzött csillag vagy kakas mutatná, hogy református istenháza van előttünk. És itt ne hivatkozzunk sok, régi, fehérre meszelt és primitív templomunk egyszerűségére, mert ezek sivárságát bizony egyedül a szegénység okozta! Ellenben ott vannak a székelyföldi, kalotaszegi és felvidéki templomaink, amelyeknek gyönyörű arányú, karcsú, tornácos, fiókos tornyait festett vagy faragott famennyezeteit, karzatait a népből származó, ihletett lelkű magyar művészek készítették és pedig éppen abban az időben, amikor úgy Nyugat-Európában, mint hazánkban a .'barokk stílus volt elterjedve,,és egyremásra épültek a barokk stílű róm. kát. templomok. Á református magyar nép lelke öntudatosan és dacosan szegült ellene ennek a nyugati, jezsuita áramlatnak és önerejéből, minden külföldi befolyástól mentesen alkotta meg azt a sajátos izű, eredeti és bájosan kedves magyar református templomstílust, amelynek rendkívüli művészi becsére több neves építészünk már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet, követendő példa gyanánt állítva azokat templom-tfervezőink elé. Néhány műépítészünk ezen népies stílus elemeinek felhasználásával már eddig is olyan kiváló eredményt ért el, hogy a külföld figyelmét is magára vonta. Csakhogy ez a stílus odaadó tanulmányozást, teljes elmélyedést, lelkes, magyaros érzést követel és sok-sok türelmet igényel, amihez rendesen nincsen elég energiánk. Pedig mégis ez az egyedüli út, amelyen haladva, egyházi építészetünk terén egészen különleges, nemzeti stílust tudnánk megalkotni, amelynek eredménye a külföld előtt is bizonyára sokkal többet számítana, mint a tőlük származó, »korszerű« skatulya-stílus lélek nélküli, sablonos utánzása. Maga a tapasztalat biizonyítja, hogy a hozzánk elvetődő külföldieket első sorban a speciális, magyar művészét érdekli és ha volna jelentősebb eredményt felmutató nemzeti építészetünk, akkor a kalotaszegi varrottasok, a kunsági cifra szűrök, vagy a matyóterítők mellett ezeket a magyaros stílusú épületeket tekintenék meg. Azonban most már kezd derengeni. Építészeink közül mind többen és többen foglalkoznak népi építőművészetünkkel, cikkeznek, könyveket írnak róla és még azok a műépítészeink is, akik eddig a nemzetközi skatulya-stílusnak voltak fanatikus hívei, most már azok is elismerik a magyar paraszt építészet tökéletesen művészi és mindig »korszerű« voltát.
