Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1937-02-14 / 7. szám

Negyvennyolcadik évfolyam. 7. szám. Pápa, 1937 február 14. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS ____________________;________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. __________ KÖZLÖNYE — FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK .. ....... FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA) I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK „Köszönjük.“ Meg szoktuk köszönni embertársainknak a szi­­vességet, amit velünk tesznek. De csak embertársaink­kal szemben alkalmazzuk ezt a szót. Istennek hálát adunk a tőle nyert jókért. Édes magyar nyelvünk­nek ez is egy eredeti, szép sajátsága, gazdagsága, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk. A német nyelvben p[éIdául nincs külön szó az embereknek szóló köszönet és az Istennek szóló hála kifejezésére. A német nyelvben a köszönet is, a hála is: der Dank. Mint ahogy a német énekel (singt) a templomban is, a színházban is, meg a mulatságban is. A magyar ember a templomban énekel, mikor pedig mulat: nótáz vagy dalol. Az a ma divatos szokás, mely éneknek nevezi a világi dalt, vagy selejtes kabaré­­»slágert«, valóságos merénylet a magyar nyelv el­len. A világi dalt, vagy szinpadi slágert a »művész.« nem énekli, hanem dalolja, vagy mondjuk: előadja. Az egész magyar nyelvű Bibliában nincs egyet­len hely, ahol Istennek jótéteményéért ember kö­szönetét mondana. Mindig hálát ad, vagy áldja, ma­gasztalja, dicséri, dicsőíti az Urat. Hasonlóképen ma­gyar imádságíróink is. Csak a legújabb időben, ami­kor sok mindennel együtt a magyar nyelvérzék is meglehetősen megromlott, találkozunk imádságaink­ban ezzel a 'kitétellel: köszönjük, hogy... S ez a ki­tétel hivatalos liturgiás könyvünkben is sok helyütt előfordul. Mivel pedig az imádságírásnál is úgy van, hogy mások igazi nagy erényeit iitánozni nehéz, sőt lehe­tetlen, az utánzók az ilyen kisebb külsőségeket, sok­szor helytelenségeket sajátítják el, azt gondolván',, hogy ezzel a nagy erényeket is utolérték. És meg­indul az áradat. Ez esetben is templomokban, össze­jöveteleken halljuk, írásokban olvassuk: köszönjük:, hogy... Különösen sok ifjú Timótheus, káplán és legátus atyánkfiái »szerepléseiben« valósággal bur­jánzik ez a köszönjük-kultusz. Hallunk és olvasunk imádságokat, amelyekben minden mondat így kez­dődik és az egész imádság sem áll egyébből: kö­szönjük, köszönjük és köszönjük. Nem jó a hálát adunk, áldunk és a magyar nyelv helyes kifejezé­seinek egész sorozata. Hanem jobb a köszönjük. Ismerjük az indító okot is, mely ezt a lavinát megindította. A közvetlenséget, bizalmat kívánnák ez­zel szolgálni. Igen, de a közvetlenségnek, bizalom­nak Isten iránt nem az egyes szavakban és hozzá még helytelen szavakban, hanem a gondolatokban és érzelmekben kell nyilvánulnia. Az a »köszönjük« Istennel szemben nem közvetlenségnek, bizalomnak; hanem csak bizalmaskodásnak kifejezője. Még egy imádság se lett közvetlenebb, bizalomteljesebb az által, hogy Istenünknek a hálaadás, áldás, dicsőítés helyett köszönetét mondunk, jó, hogy még nem kö­szönetét szavazunk. Akárhogyan forgatjuk is a dolgot: a magyar ember megköszöni felebarátjának a permétező gé­pet, hosszúgereblyét, lőcsöt és mindent, amit köl­csön kért és visszaad, megköszöni a felebarátjától nyert szivessséget, de háta viszolog, mikor az imád­ságban Istennel szemben hallja: köszönjük Uram, hogy... Mert a magyar ember Istennek az elvett jókért hálákat ad. Ez az imádkozó magyar lélek, imádkozó magyar Géniusz egyik szép törvénye, mely a magyar nyelvben is szépen kifejezésre jut. Ezt nem megvetni, nem elrontani, nem irtani, hanem meg­érteni és megbecsülni kell. Ez ellen a törvény ellen véteni nem szabad, mert ellenkező esetben csak litur­giánk színvoníalát sűlyesztjük. Szűcs József. Moody Dwight Lyman. 1837—1937. A Pápai Református Nőegyletnek az idei egyetemes imahetet be­vezető január 3-iki vallásos estélyére írta dr. Pongrácz József. Szorgalmasán eljárt a templomba, ahova nagy­bátyja is .járt, de mint később kiderült, a beszédek egyáltalán nem érdekelték őt. Egyszer elaludt a pré­dikáció alatt és a gyülekezeti dékán felébresztve őt* jelentést tett a lelkipásztornak, aki azt mondta a dékánnak: »tartsa rajt’ a szemét«. Ettől kezdve Dwight figyelni kezdett a beszédekre. »Először éle­temben úgy éreztem, hogy a prédikátor egyenesen nekem beszél«, mondotta később életének e korsza­káról. Egy vasárnap megjelent a vasárnapi iskolában. Amerikában t. i. a vasárnapi iskola nem szűnik meg a 12 esztendős korral, 'hanem oda eljárnak az em­berek néha életük végéig is. A vasárnapi iskola veze­tője Kimball nevű csoportvezetőhöz osztotta be, aki elmondta, hogy Dwightnek kezébe adta a Bibliát azzlal, hogy János evangéliomát olvassák. Dwight pedig a könyv elején kereste János evangéliomát, úgy hogy a csoport pár tagja elmosolyodott, hogy milyen járatlan az új jövevény a Bibliában. Ez a Kimball törődött a rábízott vasárnapi is­kolásokkal, elment lakásukra és elbeszélgetett ott is velük Jézus Krisztusról. Egyszer eljött az idő, amikor Moodyt is meglátogatta. Moody épen cipő­ket csomagolt és e munka közben beszélt neki Kim­ball Jézusról, hogy Jézus mennyire szereti Dwightet is és ekkora szeretetet viszonozni kell. Nagyon egy­szerű volt a bizonyságtevés, de megragadta Moodyt és ott, azonnal felajánlotta magát és életét Krisztus­nak. Mint Moody később bevallotta, egész addig nem is tudta, hogy neki lelke van.

Next

/
Oldalképek
Tartalom