Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-10-17 / 42. szám
192. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1937. lyokba ütközik is: minálunk magyar keresztyéneknél a megértés és jóbékesség aranyfonalának megtalálása és megragadása annyira életkérdés, hogy ennek elutasítása vagy eltépése egyenlő lenne a legrútabb hazaárulással. Szentistvánnapi kérdések. Ha valaki azt kérdezné tőlem: megünnepelhetjük-é István király napját gyülekezeti istentisztelettel, — ma its a Második Helvét Hitvallás XXIV. részének 3. pontjára hivatkoznék: »Teljesen helyeseljük, ha az egyházak a keresztyén szabadság szerint az Úr születése, körülmetéltetése, szenvedése, feltámadása és menny be menetele, valamint a Szentiéleknek a tanítványokhoz történt elküldése emlékezetét kegyesen megünneplik. Az embereknek vagy a szenteknek rendelt ünnepet azonban nem helyeseljük. Mert az ünnepnapok bizonyára a törvény első táblájára vonatkoznak és egyedül Istent illetik.« (V. ö.: Lelkészegyesület idei évf. 66. 1.) Ma azonban nem így teszik fel a kérdést. Az egyetemes konvent legutóbbi jegyzőkönyve István király megünneplésével kapcsolatban csupán »nemzeti ünnepről« beszél, amelynek »felekezeti jellege ne legyen«. A nemzeti ünnep elrendelését konventünk a magyar törvényhozástól kéri. Be sem várva azonban a törvényhozás rendelkezését, ugyanakkor »felhívja ... a püspök uraT útján az egyházközségeket, hogy 1937. évi augusztus 22-én a délelőtti istentisztelet keretében emlékezzenek meg I. István király személyéről és történeti alakjáról, az ige fényébe állítva emberi nagyságát«. (1937. május 4-i jkv. 292.) — Most már azt kérdik: ha úgyis kötelező a munkaszünet Szent István napján, miért ne lehetne azon a napon istentiszteletet tartani; hiszen az igát hirdetnünk kell mind alkalmas, mind alkalmatlan időben. Ha pedig éppen ilyen ünnepi alkalommal prédikálunk, miért ne lehetne prédikációnkban Isten iránti hálával megemlékeznünk első királyunk személyéről és történeti alakjáról? Nem merném állítani, hogy ez a kérdés sokak kérdése; nemzeti tragédiánkba tartozik, hogy éppen amikor mindenkinek fokozottan kellene használni a fejét, nagy kényelmesen a felsőbbségre hárítjuk át a gondolkozást. Hadd tépelődjék és döntsön helyettünk bölcs belátása szerint, természetesen a saját felelősségére. Úgy látszik, így lesz ez már nemcsak politikai, hanem egyházi életünkben is. Mióta hivatalos fórum elé került a szentistvánnap megünneplésének kérdése, s mióta e tárgyban határozathozatal történt, még azok számára sem igen kérdés többé, akiket első felvetődésekor nem egy vonatkozásban nyugtalanított. Mindegy. Ezek a módosított kérdések adva vannak, s foglalkoznunk kell velők. Nézzük, mennyiben módosítják az eredeti feleletet? Kiindulásképpen keressük meg a konventi határozat indoklását. Miért kellett szentistvánnap megünneplésére vonatkozólag éppen a Második Helvét Hitvallást valló református egyház hivatalos testületének kezdeményező lépéseket tenni? Úgy látszik, ilyen indoklásnak volt szánva a székesfehérvári ORLE- gyűlés elnöki megnyitója. »Ez az ügy jó úton van..« olvashatjuk a beszéd szövegében. »Sem az okosság, sem a valóság, sem az igazság nem szenvedheti el azt, hogy a magyar reformátusok egy nagy nemzeti gondolatközösségből, az ezeréves magyar keresztyén államiság gondolatközösségéből kiszoruljanak, azért, mert e gondolatközösségekkel kapcsolatban egyik egy- J ház a maga uralkodó életformáit általánossá akarja tenni.« (Lelkészegyesület, idei évf. 258. 1.) Tisztelettel kérdezzük: hát csakugyan kiszorulhatnánk az ezeréves magyar keresztyén államiság gondolatközösségéből, ha ünnepnapot nem kérünk és nem kapunk István király megünneplésére? Hát ez a kiszorulás vagy bentmaradás akár egy felsőbbségi intézkedéstől, akár bármiféle katolikus túlkapástól függhet, vagy éppen azon fordulhat meg? Valaki 1935 aug. 18-án egy rádió által közvetített református istentiszteleten kifejezetten az »István király történetéből« előtündöklő vonásokról(!) prédikált. Talán helyénvaló, ha ebből a prédikációból is idézünk egy mondatot: »Ha a törvényhozás István király napját egyetemes nemzeti ünnepnek rendeli el, akkor több mint kétmillió evangéliumi keresztyén polgára a nemzetnek kitárja szívét és templomát és akkor ez a nap a nemzet lelki egységének szép vasárnapjává válik«. Ezzel az indokolással szemben is kérdést kell tennünk. Hát »a nemzet lelki egységének szép vasárnapját« pusztán egy felsőbbségi rendelkezés megadhatja? De ha megadhatná is, nem rontjuk el menten? Hát beszélhetünk mi máskép István királyról, mint református szempontból? Amint pedig így beszélünk, (előszedvén esetleg inkább históriai vagy iörténetbölcseleti értekezésbe, mini prédikációba kívánkozó megállapításokat), a célzott egység helyett, nem éppen a különbözőség fog szükségszerűen előviláglani? S vájjon tűrheti-é némán a római katolikus egyház, ha mi az ő kanonizált szentjét éppen augusztus 20-án református szempontból értékeljük, kivált, ha hozzátesszük még azt is, hogy ez az értékelés már a második lépéstől kezdve inkább feltevéseken és következtetéseken, mint tényeken alapul. Nem válik-e a »nemzeti egység szép vasárnapja« szándékunk ellenére is az intézményesített felekezeti polémia vasárnapjává, amely mindesetre különbözni fog eleink felekezeti polémiájától, amennyiben ők még az Ige értelmezésén és nem egy földi király értékelésén vitáztak. Idei ünneplési kísérletünk katolikus visszhangja, azt hiszem utóbbi kérdésünkre elég világosan megfelelt s máris sok kedves református illúziót szétfoszlatött. — Ilyen körülmények között tehetünk-é, éppen ~a nemzet lelki egysége érdekében valami hozzánk méltóbbat, mintha — minden jogos történeti igényünk csorbítatlan fenntartásával — ugyanolyan némasággal ünnepiünk augusztus 20-án, mint amilyennel a római katolikus egyház pl. március 15-én ünnepel?! De hát ki fontolgatja többé ezeket a kérdéseket, mikor az új ünnep már útban van? A közelesen összeülő zsinatnak bizonyára gondja lesz arra, hogy a hozandó határozatot, valami finom különbségtétel segítségével, összeegyeztesse a Hitvallás idézett tételével. Szentistvánnap református megünneplése előreláthatólag még liturgiális rendjében is különbözni fog üdvtörténeti ünnepeinktől. — Lehet-é azonban ennek a különbségtételnek nagyobb gyakorlati jelentősége, mint a latria és dulia római katolikus megkülönböztetésének? A római katolikus theologiai gondolkozás tudvalelővelg éles különbséget tesz a szenteknek járó tisztelet, a latria, és a csakis Istent megillető imádat, a dulia között. Nem szükséges bizonygatnom, hogy a vallásos gyakorlatban mégis mennyire összefolyik a kettő. Figyelmes olvasó bizonyára látja, én ezen a ponton nem a »katolikus kovásztól« félek, hanem kételyem van egy olyan elméleti megoldás lehetőségével, illetve gyakorlati hasznavehetöségével szemben, mely
