Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-10-17 / 42. szám
1937. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 193. oldal. szerint szentisvánnap református megünneplését törvényerőre emeljük s ugyanakkor a Hitvallás idézett tételét továbbra is teljes egészében érvényesítjük. Jól tudom, az idézett tétel épségét például a reformációi emlékünnep nem kevésbbé veszélyezteti, mint a kérelmezett szentistvánnap. Ezzel a veszéllyel szemben pedig — mint láthatjuk — az »egyháztörténeti emlékünnep« és »üdvtörténeti ünnep« megkülönböztetés, semmivel sem nyújt hat több védelmet, mint a maga helyén a dulia-latria distinkció. De miért volna itt egyáltalán összeegyeztetésre szükség? Olvassuk csak tovább a Hitvallás idézett cikkelyét — mondhatná valaki: »... Egyébként megengedjük,, hogy nem haszontalan dolog az, ha a szentek emlékezetét a maga helyén és idején egyházi beszédekben a népnék ajánlják és az ö jó példáikat utánzás végett mindenkinek felmutatják.« (XXIV. 3.) — íme ezek a szavak minden »ünneprontóvak szemben igazolják az eddig történt lépéseket és igazolni fogják az ezutániakat is! Én azonban mindenkit kérek, ne építse erre a kiszakított idézetre szentistvánnapi elgondolásait, amig a szavak teherbíró képességét körültekintően meg nem vizsgálta. Maga a hitvallás ugyanis többszörös megszorítással mondja és akarja értetni ezt az idézetet. 1. Először is figyeljük meg a hangsúlyt: lehet szentekről szó a prédikációban, de nem akárhogy és nem is egyéni tetszés szerint, hanem csak a maga helyén és idején. Ez már elhatárolás. 2. De további és még világosabb elhatárolással is szolgál a Hitvallás mindjárt az első részben, amikor ugyancsak vitathatatlan hangsúllyal mondja: »A szentírásban a Krisztus egyetemes egyháza a legteljesebben előadva találja mindazt, ami az idvezítö hitre, mindazt, ami az Istennek tetsző élet helyes rendezésére tartozik... Mi tehát úgy vélekedünk, hogy ezekből az iratokból kell tanulni az igazi bölcsességet és kegyességet... a kegyesség minden teendőjére vonatkozó utasítást... sőt minden intést is ...« (V. 2.) A szentek dolgai ennek a hitvallásnak átgondolása és komolyan vétele esetén csak egészen mellékesen megemlíthető példák lehetnek, nem pedig a prédikáció témái. Ezt pedig nem a »gyávaság« mondatja velünk, hanem a Hitvallás, amely még ismeri az igehirdetésnek kizárólag igéhez való kötöttségét. Mert ne feledjük, amikor a Hitvallás az igehirdetésről olyan emelt hangon, és nagymerészen beszél, még nem a mi modern protestáns »egyházi beszédeinket«, hanem a XVI. század kifejezetten írásmagyarázó prédikációit tartja szem előtt, s ezekre, a mienknél sokkal kötöttebb homiliákra mondja a legnagyobbat, amit valaha csak prédikációkról mondtak: »predicatio verbi Dei est verbum Dei«. (I. 3.) — Hihető, hogy igehirdetésünk mai elereszkedett állapotában a szentistvánnapi prédikákációk (akár már az eddigiek is) erre a kötöttségre fognak nevelni bennünket? 3. Ha ezt a nagy megkötöttséget Hitvallásunkban felismerjük és alázatosan elismerjük, akkor szólhatunk éppen a kötöttség alapján az igehirdetés szabadságáról. A Hitvallás ugyanis, amikor a szentek dolgainak példaképpen való felhozását megengedi, voltaképpen az ígehirdető szabadságát mutatja meg; a bevezető sorokban kifejezetten említi is a Christiana libertas-t. Más azonban az, ha valami nekem szabad, vagy ha ugyanazt a valamit kötelező erővel előírják nekem. Igenis, az ígehirdetőnek szabadságában áll, ha helyénvalónak látja, hogy prédikációjában akár Szent Istvánról is szóljon, de ugyancsak a szabadságából következik, neki senki emberfia, még saját hivatalos egyházi hatósága sem írhatja elő, hogy Szent Istvánról kötelezőleg beszéljen. Hivatalos hatósága csak azt parancsolhatja meg, hogy Krisztusról beszéljen. »Az egyházi szolgák nem csupán szolgák gyanánt tekintendők, hanem úgy mint Isten szolgái« — mondja ugyancsak a Hitvallás. (XVIII. 1.) Tehát szolgák, vagyis olyan emberek, akik nem önmaguknak, hanem Uroknak élnek. De amikor az bírnak parancsa köti őket — s hol köthetné jobban, mint éppen az igehirdetésben —, akkor ez az egyetlen nagy megkötöttség szabaddá teszi őket minden más úrral, még a saját egyházi főhatóságukkal szemben is (v. ö. utóbb idézett rész 9. pontjával). Minden okunk meg van arra, hogy az igehirdető és az igehirdetés e Hitvallásunk szerinti Christiana libertas-a érdekében szót emeljünk. — íme: református prédikációban csak a maga helyén és idején, csak mellesleg megemlíthető példaképen és így is csak az evangéliumi szabadság jegyében lehet a szentek dolgáról beszélni. Ezek a megszorítások (melyek természetesen részletesebben is kifejthetők) lehetetlenné teszik, a szentekre vonatkozó cikkely megfontolatlan használatát. Az országos zsinat is legfeljebb annyit mondhat ki (a Hitvallás szabta határok között), hogy a megcsinált szentistvánnapi istentiszteleten (amely ha már mindenképen meg lesz, miért ne lehetne /g<?hirdetéses istentisztelet?), a lelkipásztor az utó- vagy papi imádságban hálát adjon Istennek az I. Istvánban nyert javakért. Jó lenne, ha ez a rendelkezés kifejezetten az imát említené, s ez által megkímélné igehirdetőinket sok felesleges szószéki magyarázgatástól, sőt mentegetődzéstől, főként pedig tehermentesítené az igehirdetést — egyebek között —e a • kevéssé' épületes felekezeti polémiáktól is. — Ezzel a módosított kérdésekre megpróbáltuk a lehető legmesszebbmenő feleletet megadni. Érezzük azonban, a kérdések nem egy vonatkozásban továbbra is kérdések maradtak, s jó lenne, ha ezekkel kapcsolatban a magyar református egyház teológiai felelősségérzete minél több irányból megszólalna. Dr. Török István. A belsősomogyi egyházmegye közgyűlése. A tanügyi bizottság elnökének szintén nyomtatásban megjelent jelentését Benedek Sándor dr. lelkészi jegyző referálta. Nagy László Nemesdédre történt segédtanítói választása megerősíttetett s a közgyűlés előtt a tanító az esküt letette. A tanügyi elnök megbizatott a 173/1936. sz. kerületi határozat értelmében a valláspedagőgiai szemináriumok megrendezésével. A másjellegű iskolákba járó valamennyi ref. tanköteles vallásoktatása, a továbbképzői vallásoktatásnak a lelkészek által a konventi tanterv szerint való végzése fegyelmileg kötelezővé tétetett. Tudomásul vette a közgyűlés, hogy a továbbképzői téli oktatási időnek a 32 órás mindennapi tankötelesoktatás miatt heti 7 óráról heti 4 órára való redulásása iránt történt előterjesztés sikertelen maradt. A beiratási díjaknak előírás szerint kizárólag az internátusi alapra és kölcsöntankönyvtárra való fordítása szigorú kötelességévé tétetett a fenntartóknak. Igen élénk vitára adott alkalmat az iskoláknak nagyobb körzetekbe beosztására vonatkozólag előterjesztett tanügyi elnöki javaslat, végül is a közgyűlés nagy szótöbbséggel magáévá tette a tanügyi elnök javaslatát, amit az előző évi közgyűlés határozata folytán készített. A javaslat szerint
