Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1936-05-10 / 19. szám

Negyvenhetedik évfolyam.

19. szám.

Pápa, 1936 május 10.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

___________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________________________-----------—-------------------------— FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -----------—“-----------------------FELELŐS SZERKESZTŐ': DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA g FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ 8 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Kálvin: „A keresztyén vallás rendszere.“

Irta és a pápai ref. egyházmegye presbiteri értekezletén felolvasta Császár Károly padragi lelkész.

A harmadik könyv arról a módról szól, amelyen a Krisztus kegyelmét vesszük. Mienkké kell lenni annak a Krisztusnak, hogy amit hozott, az is a mienk legyen. Mienk lesz pedig a Szentlélek által, mert ez az a kötél, amivel a Krisztus magához köt. A Lélek az az erő, ami hitünknek karját Isten felé lendíti a kegyelem elvételére. A hitre nézve pedig nem elég igaznak tartani azt, ami a Bibliában írva van. A hit a megismerésben gyökerezik, Isten akarata megismerésében. Igazi református hivő az, aki meg van győződve arról, hogy Isten neki kegyes és jóakaró Atyja. Az ilyen hittel megszerzett kegyelem igazítja meg az embert a bünbánat és bünbocsánat útján. A református embert természeti romlottsága kényszeríti, hogy egész életén át bűn bánatot tartson. A bocsánatra pedig az a kálvini felfogás, hogy azt egyedül Isten adhatja meg, mert ő a séitett. A református ember nem gyónik, őneki ember nem bocsáthat meg Isten ellen elkövetett bűnökért. Isten bocsánata ingyen ajándék. Tehát nem ismerjük Istennel szemben az érdem gondolatát: Isten ellen dicsekszik, aki önmaga érdemével dicsekszik. Református embernek nem érdeme, hanem kötelessége van. Nincsenek érdemszerző jócselekedeteink, de vannak jócselekedeteink, melyek az Istennek engedelmeskedő szív termékei. — Isten a kegyelem osztogatásában nem tömegmunkát végez, hanem egyes személyeknek adja, vagy egyesektől vonja el. Ezzel is dicsőségét mutatja meg. „Akiket a kárhozat gyermekeiül választott ki, azokon érvényesül akarata, mint törvény és igazság, akiket üdvösségre választott, azokon érvényesül akarata, mint megváltás. Senkisem vonhatja kérdőre ezért, mint ahogy az edény se vonhatja kérdőre a fazekast, hogy miért formálta gyalázatra és miért nem dicsőségre.“

Ide kapcsolódik a negyedik könyv az egyházról, mely az üdvre elválasztottak közössége. Sohse volt úgy — mondja Kálvin — hogy meg ne lett volna az Ur egyháza és nem is lesz a világ végzetéig úgy, hogy meg ne legyen, mert „szükség, hogy akiknek Isten az atyjuk, azoknak az egyház legyen az anyjuk“. Kálvin különböztet látható és láthatatlan egyház között. A láthatatlan egyházhoz azok tartoznak, akik kegyelmet nyertek, nyernek és nyerni fognak az üdvösségre. A látható egyház magában foglalja az embereknek azt a sokaságát, akik megkereszteltettek és úrvacsorával élnek. Már Kálvin is tudta, hogy ebben a látható egyházban igen sok képmutató van, akiknek másuk sincs a Krisztusból, mint a név és a külszin. „Igen sok nagyravágyó, rágalmazó, tisztátalan életű van köztük, akik csak ideiglenesen türetnek meg, vagy azért, mert ezeket rájuk bizonyítani nem lehet, vagy, mivel nincs érvényben a fegyelemnek az a szigorúsága, aminek lenni kellene“. A tisztes fegyelmet nem győzi Kálvin eléggé hangsúlyozni. Mint mondja, a fegyelem olyan, mint a fék, mely visszatartja azokat, akik a Krisztus ellen dühöngenek; olyan, mint az ösztöke, mely a resteket felébreszti; olyan, mint az atyai vessző, mellyel fenyíttetnek azok, akik súlyosabb bűnbe esnek.

A látható egyház ismertetői: az ige és a sákramentumok. A sákramentumok hitünk oszlopai. Mint az épület fundamentumon áll, de oszlopokkal szilárdabb, úgy a hit is, Isten Igéjén nyugszik, de a sákramentumokkal ez is szilárdabb. Kálvin két szentséget ismer: a keresztséget és az úrvacsorát. A keresztség megpecsétli a bűntől való megtisztulás Ígéretét, amit az evangélium hoz. Az úrvacsorában pedig hit áital kegyelemből veszi a református hivő mindazon jótéteményeket, melyeket Krisztus számunkra testben szerzett: veszi pedig valósággal, hathatósan, de nem természetileg. A kálvini úrvacsoratan a misével összehasonlítva mutatja meg ésszerű és okos voltát. Az úrvacsora kifejezi a Jézus szavát: „elvégeztetett“. Elvégeztetett az ő áldozatával az üdvözítés. A mise pedig mint megújított áldozat azt fejezi ki, hogy nem végeztetett el. Az úrvacsora megvallása annak, hogy Jézus a megváltó, míg a a mise Jézus újra megáldoztatásával olyanfélét munkál, mintha magunk is lennénk a magunk megváltói. Asztalt terített nekünk az úrvacsorában az isten, amelyen ad és nem oltárt, amelyen kap. Református ember áldozatot egyet ismer: a hálaáldozatot.

Kálvin János azonban nemcsak könyvet irt, hanem amit irt, azt át is érezte. Önmagán mutatta meg, amit tanított. Tanított egyszerűséget, s ő nem zúgolódott, hogy első genfi tartózkodása alatt nagy sokára kapott egy szövet ruhát és hat tallér fizetést. Tanította, hogy az emberek egyformák az egyházban, s ő a királynak is tudtára adta, hogy ő is csak szolgája az Istennek. Tanított halálig való ragaszkodást a Biblia igazságaihoz és ő azon a husvéton, melynek előestéjén 50—60 lövést adtak le ablaka alatt, ki merte jelenteni, hogy nem oszt úrvacsorát, mert előkészület híján méltatlanok vennék azt magukhoz.

Mintaegyházát Genfben szervezte meg. Abban a városban, mely korának minden bűnét egyesítette magában. Pártharcok, római egyház alattomos kísérletei a föléledésre, az új egyház ferde nézetei, a világi hatalomért való versengés mételyezték meg Genfet. Pokolból mennyországot, az ördög birodalmából Isten országát kellett Kálvinnak csinálni. És megcsinálta! Hogyan tette? Magasra tartotta a Szentírást, nem tett hozzá, nem vett el belőle, első helyre állította, mert mint mondja: „fattyú egyház az, amelyikben az Ige nem uralkodik“. De tudta, hogy az Ige hirdetése egy ilyen helyen nem elég. Szükséges a tisztes fegyelem. Biblián alapuló rendszabályok nélkül az egyház fel nem