Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-01-05 / 1. szám
1936. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 3. oldal. beletartozik egy magasabb, egységesen vezetett szervezetbe, a harcos társak közösségébe. A missziót munkának látom, amely építi Isten országát. Mikor az építő munkás kezébe vesz egy téglát, amelyet elhelyez az épülő palota falába, nem ismeri a tervrajzot, amely szerint egybe kell szerkesztetni az egész épületnek, de tudja, hogy van tervező, aki megszabta minden téglának a helyét. Attól sem riad vissza, hogy egyedül soha nem tudná tető alá hozni a palotát, mert tudja, hogy ugyanaz az akarat, amely öt munkába állította, másokkal is rendelkezett és vele együtt munkás kezek nagy sokasága dolgozik ugyanazon épület felemelésén, amely épen az egy akarat által vezetett közös munka 'által jut befejezéshez. Molnár Mária távol hazájától azért nem csüggedt el a küzdelem hevében és munka terhe alatt, mert tudta, hogy nincs egyedül. Nemcsak abban az értelemben, hogy Isten soha el nem hagyja az övéit, hanem azt is tudta, hogy itt magyar földön a misszió gondját vele együtt hordözza imádkozó és áldozathordozó lelkek testvéri közössége. A harcosnak, a munkásnak, a misszionáriusnak a példája mind arra mutat, milyen megbecsülhetetlen áldásai vannak a missziói szolgálatban a munkatársak közösségének. A missziói megbizás lényegét megtaláljuk a hetven tanítvány kiküldetésében (Lukács 10:1). Itt azt olvassuk, hogy Jézus elküldi tanítványait kettőnként az ő orcája előtt, minden városba és helyre, ahová Ő menendő vala. Ebből felismerjük a misszió két lényeges vonását. Egyik az, hogy a misszió: útkészítés Jézus számára. A tanítványok nem a maguk nevében mennek a városokba, hanem Jézustól visznek üzenetet. Megbízatásuk nem jelent befejezett cselekvést, csak előkészít a nagy eseményre: jön Jézus maga! Ez a mi feladatunk is. Szolgálatunk soha sem nyújthat befejezett eredményeket, hiszen nem mi vagyunk, akik meg tudjuk menteni a bűnös lelkeket, modern képpel élve, nem dolgozhatunk a »saját számlánkra«, a feladatunk csak annyi, hogy előkészítsük a lelkeket Jézus befogadására. Bűnös lélek, nem én kereslek, nem én vigasztallak, nem én adom neked a megbocsátást és a megszentelő erőt, én csak hozom neked az örömhírt, Jézus üzenetét, hogy az Ür akar hozzád jönni, ő akar szállást venni a szivedben, ő akar üdvösséget adni: várjad alázatos, boldog készülettel Megváltódat. A másik lényeges vonása a missziónak, hogy társas megbízást adott az Úr tanítványainak. Nem az egyedül harcoló Illés feladatát bízta ránk az Ür, akinek földi segítség nélkül kellett felvenni a küzdelmet a pogányság félelmetes hatalmával szemben, nem is Ésaiás egyéni felajánlkozását várja tőlünk. (»Itt vagyok, küldj el engemet.« És. 6: 8.) Azt akarja, bogy mi, akik imádságainkban sem feledkezhetünk meg testvéreinkről, hiszen a mennyei Atyát »Mi Atyánknak« kell szólítanunk, a missziói munkában is a testvéri közösség keretei között dolgozzunk. A hetven tanítványnak egységes terv szerint kellett útra kelni és megbízatásuk elvégzése után ismét egybe kellett gyűlni, beszámolni szolgálatukról. A misszió munkásainak egységes terv szerint elrendezett munkaközösségben kell dolgozniok és időről időre egybegyülve, mintegy az Úr előtt beszámolni szolgálatukról. A munkaközösség fokozza a felelősség érzését, mert nemcsak a magam munkaterületéért hordozom a felelősséget, hanem társaimért is, viszont segítő erőt is jelent, mert az én részletmunkámat nemcsak magam hordozom a lelkemen, hanem társaim is. A mi speciális munkaterületünkön, a lelkipásztori szolgálatban mennyiben találjuk meg azt a lelki közösséget magunk között és lelkésztársaink között, amely hozzásegít bennünket ''missziói feladataink lelkiismeretes elvégzéséhez? Mikor oda akarjuk magunkat mérni az Úr parancsának magas mértékéhez, ez az önvizsgálat nem történhetik meg méltatlanságunk megvallása és alázatos bünbánat nélkül. Az elmúlt három év folyamán egy kisebb baráti kör megpróbálta az Ige mellett a hit és szeretet közösségébe összegyűjteni ennek az egyházmegyének lelkipásztorait, valljuk meg, nem nagy eredménnyel. Kevés volt a lelki készség: megosztani ;egymással az áldásokat, amelyeket az evangéliumból magunk nyertünk, nehézkesen ment a lelki ajándékok kicserélése. Ennek a hiánynak a felismerése annál inkább szükségessé teszi, hogy mérlegeljük azokat a kölcsönös lelki hatásokat, amelyek közöttünk és lelkésztársaink között kicserélődve elősegítik vagy akadályozzák a közös missziói szolgálatot. Hogy előbb a nehézségekkel nézzünk szembe, akadályt jelent mindaz, ami a lelkipásztort akár társaitól, akár gyülekezete tagjaitól elválasztja és így a testvéri köteléket lazítja. E tekintetben nemcsak egymáshoz való viszonyunk jön tekintetbe, hanem bármelyikünknek saját gyülekezetében előálló nehézsége is, hiszen az egységes harcmezőn egy pont gyengülése erőtleníti a többit is, viszont az egy helyen elért siker előmozdítja a többi szakaszon is a győzelmet. Rendszeres összefoglalás helyett elég lesz példákat felhozni az akadályokra. így erős a kísértés, hogy missziói munkánk sikerét kockára tegyük az elsőségre való igényünk hangoztatásával. Ha a lelkipásztor azt igényeli: »tanulja meg az a polgár, hogy úrral van dolga«, én a mi Mesterünkre gondolok,, aki ezt mondotta: »Az Embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért«. (Mt. 20:28.) Mikor azt látom, hogy lelkipásztor exponálja magát hatalmi célokért, arra kell gondolnom, aki megmondotta: »Aki ti közöttetek első akar lenni, legyen ti szplgátok«. (Mt. 20:27.) Megütközést kelthet a hívekben és így elidegenítheti őket tőlünk valamely nem kellő módon megválasztott szórakozásunk. Még a világias gondolkozáséi emberek is elvárják tőlünk, hogy mi, lelkipásztorok ne legyünk világiasak. A szórakozás célja valójában a lélek felüdítése, megújulása. De kereshetünk-e mi felüdülést Istentől távol, akik tudjuk: »Isten közelsége oly igen jó nékem!« (Zsolt. 73:28.) És ha valaki -azt kérdezi, miért nem szabad nekem tisztességes szórakozásokban részt venni, csak egy korlátot szeretnék figyelmébe ajánlani: »Minden szabad nékem, de nem minden épít«. (I. Kor. 10:23.) Nagy akadálya lehet a missziói szolgálatnak az anyagiasság. Egyrészt akármilyen szegénység, sőt nyomorúság által próbál is meg bennünket az Úr, szüköL ködésünknek nem szabad csökkenteni hűségűnket a szolgálatban, másrészt a legkedvezőbb helyzetben sem engedhetünk a vagyon kisértésének, szolgálva a meggazdagodás vágyát. »Szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem, táplálj engem hozzám illő eledellel.« (Péld. 30:28.) A politikai tevékenység és általában minden olyan közéleti működés, amely pártemberré fokozza le a lelkipásztort, akadálya a missziói szolgálatnak. Mi nem vagyunk pártemberek, még abban az értelemben sem, hogy egyik közülünk a »szegények
