Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-01-05 / 1. szám
4. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1936. papja«, másik az »urak papja« legyen, mi az egész gyülekezet pásztorai vagyunk, akik magasabb szempontból nézve az embereket, minden társadalmi különbséget elhomályosító nagy egységben látjuk őket: mind bűnös lelkek, mind megváltásra kiszemelt lelkek. Talán feltűnő lesz, ha megemlítem, hogy az igazi missziói szolgálatnak akadálya lehet még az u. n. »statisztika-misszió« is, amely egyszerűen arra törekszik, hogy minél kedvezőbb számokban adhassunk jelentést elvégzett munkánkról. Szükség van vasárnapi iskolára, vallásos estélyekre stb., de vasárnapi iskolát is lehet lélek nélkül vezetni, beteget lélek nélkül látogatni, prédikálni is lehet lélek nélkül. Viszont a legigénytelenebb magánbeszélgetés is, amely sohasem válik statisztika-anyaggá, telítve lehet miszsziói lélekkel. Az irányadó csak az lehet: »Valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak, és nem mint embereknek«. (Kol. 3:23.) Ha másrészről azt kérdezzük, mi az, ami elősegíti munkánkat, azt felelhetjük rá, mindaz, ami összekapcsol bennünket egymással és gyülekezetünkkel. A valódi keresztyén testvériség, a lélek mélyéről fakadó részvét érzése ez, amely tud együtt örülni az örülőkkel, és együtt sirni a sirókkal, megtartva természetesen a szeretet és istenfélelem által szabott korlátokat, hogy részvétünk ne jelentsen annyit: együtt vigadni az Istenről elfeledkezőkkel és együtt zúgolódni a kétségbeesettekkel. Különösen fontos a lelkipásztorok számára ápolni a lelki közösséget a lelkésztársakkal. Ki lehetne megértőbb, hozzá illőbb társa a missziói munka gondjaiban egy lelkipásztornak, mint hivatali társai? Ha a tapasztalás azt mutatja, hogy nincs elegendő lelki közösség a lelkésztársak között, hogy nincs meg az imádság és a szeretet kívánatos közössége, fájdalmasan idézhetjük az apostol mondását: »Atyámfiái, nem kellene ezeknek így lenni«. (Jak. 3:10.) Engedjétek megmondani, hogy e testvéri közösség hiánya mélyebb bajra mutat: nincs igaz lelki közösségünk Krisztussal, aki nekünk mennyei testvérünk. Az a véleményem, hogy mielőtt mi lelkipásztorok miszszionálni tudnánk a gyülekezeteket, szükségünk van arra, hogy Isten Lelke misszionáljon minket, lelkipásztorokat. B. Major János őrei lelkipásztor. Barth küzdelme az evangéliumi szabadságért, röpiratai (Theologische Existenz heute) alapján. A) Visszapillantás Barth Károly múltjába. Az Evangélium védöjeként való jöllépése. Amikor Jézus Krisztus kiküldötte a tizenkét tanítványt, hogy Izráel háza eltévelyedett juhainak prédikáljanak, mondván: »elközelített az Istennek országa« — ugyanakkor tudomásukra adta azt is, hogy az Evangélium, melynek szolgálatába állottak, áldozatokat követel tőlük. Nem Ígért nekik tövisnélküli, kényelmes, nyugodt életet. Az apostolok, a vértanúk keresztjei, a véres börtönök, a máglyalángok, úgyszintén azoknak a végeláthatatlan sora, akik tusakodó imádság, önfeláldozó szeretet, odaadó szolgálat által segítették előbbre Krisztus ügyét — mind-mind arról beszélnek, hogy küzdelmeken és szenvedéseken kell á,tmenniök azoknak, akik valóban komolyan veszik az Evangéliumot. Ma is így van ez. Az Evangélium szolgálata a 20. sz.-ban is küzdelmet jelent. Azok közül, akik ma forgatják sikeresen az Ige kardját, a legkiemelkedőbb személyiség a bázeli születésű Barth Károly. Élettörténetének részletezése helyett, hadd álljon itt pár pillanatfölvétel arról a korról, melyben született, azokról az esztendőkről, melyekben lázas feszültséggel, jákóbi viaskodások között keresi és meg' is találja Istent s végül, az amúgy is úgyszólván minden egyházi lapban ismertetett németországi egyházi események felsorolásának elmellőzésével, lássuk az evangéliumi szabadságért röpirataiban folytatott küzdelmét. A múlt században valami csodálatos optimizmus lett úrrá az emberiségen: az a romantikus hit, hogy az emberiség megtalálta a jó utat s most már azon halad. Ez a nyárspolgári felfogás egészen vakokká tette az embereket. Nem vették észre, hogy »egyidő óta lelki téren minden haladás megállott, vagy messze elmaradt a materiális-gazdasági haladás valóban szédületes arányai mellett«.1 * 3 Ne|tn tudták meglátni, hogy Schopenhauer, Feuerbach és Nietzsche tulajdonképen vészjósló, vijjogó viharmadarak, akik a közelgő zivatarnak az előhirnökei. Valahogy ezt a zivatart érezte meg Barth Károly is akkor, amidőn a szociáldemokrata pártba lépett. Az itt remélt boldogság helyett a világháború rettenetes borzalma következett be. És amikor a magát új világ előkészítőjeként föltüntető szociálizmus semmit sem tett az egész világon átgázoló Halál megakadályozására, Bar'thnak be kellett látnia, hogy a vallásos szociálizmus is csak illúzió, csak Bábelforonyépí'tés volt. Úgy érezte, hogy ez egyszersmind a keresztyénségnek is a csődje. Úgy érezte," hogy »a világháború bombája leikébe vágott s minden összeomlott a robbanás nyomán«.2 Elvesztette nyugalmát. Következésképen kereső emberré vált. A Blumhardtok hatása alatt égő vággyal támadt föl benne a kérdés: »mi is hát valójában az istenországa?« És amikor erre feleletet kapott, egyszerre új értelmet nyert előtte a »felhajnalló istenországának az okmánya,« a Biblia is. Nem kriifizálgatja, hanem bűnbánatra készségesen, a hajótöröttek szemével olvassa, akiknek mindenük elveszett. Az ilyen bibliaolvasás nem maradhatott terméketlen: szükségszerűen jönniök kellett a kommentároknak, amelyek arról tanúskodnak, hogy Barth Károly a hozzánk, mai emberekhez intézett örök isteni szót, az Igét keresi olthatatlan szomjúsággal. És ha ebben a keresésében néha az egyházzal szemben kíméletlen hangot használ is, ha úgy tartja is, hogy az egyház elfeledte, hogy őt Krisztusnak a történelemben való megjelenése kérlelhetetlenül döntés elé állítja, ha azt mondja is, hogy az egyház úszik az árral, hogy beletartozik a hús és vér aeonjába, mégis nem a tagadás, nemcsak a kritika szelleme vezeti őt, hanem Istennek a .Lelke, a megtalált Ige. Ennek a vezetése mellett nem maradhat tétlenül. Hamarosan eljön az az idő, amikor a tettek mezejére kell lépnie. Amikor Hitler Adolf birodalmi vezér uralomrajutása után egyre sűrűbben hangzik föl az egyházreform szükségessége, amikor a nemzeti szociálizmus gondolata benyomul az egyházba is s annak alapján ki akarnak onnan zárni mindenkit, aki nemárja származású, amikor az egyházkormányzaítot a 1 Theol. Tanúim. Török I: Barth K. theologiájának a kezdetei, 705. a U. o. 707.
