Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-09-27 / 39. szám
172. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1936. a szivünk gondolataiban és a mi kezeink munkájában is megjelenik. Az oly ember, aki Isten kijelentését felfogta, az Ő jelenvalóságát semmiesetre sem fogja saját magának tulajdonítani, hanem teljesen Isten kijelentésének; és nem is a természetnek, hanem kifejezetten a kegyelemnek. Isten hármas létmódjáról és elnevezéséről, t. i. Atya, Fiú és Szentlélek voltának különbözőségéről és egységéről majd egy későbbi helyen fogunk szólani. Mostani felolvasásunkban ama formai, de csak látszólagosan formai tény mellett időzünk, hogy »Isten« a Hitvallásban teljességgel és kizárólagosan csupán ezen hármas létmódban és ezen hármas elnevezés alatt létező Valóságként szerepel, vagyis teljességgel és kizárólagosan az Ő kijelentésében megnyilvánuló Isten. És ha ez így van, mit jelent akkor »istenben hinni?« Kicsoda és milyen akkor Isten? E kérdésekre oly feleleteket kell adnunk, amelyek utólag, a dogmatika főkérdésének tárgyalása közben, óva és iránytadóan az egész úton el fognak kísérni bennünket. 1. Aki a Hitvallás értelme szerint az Istenben hisz, annak lábai alól az általános .istenhit talaja, amelyről mi emberek mindnyájan többé-kevésbbé elindultunk, annyiban végleg kisiklott, amennyiben Isten kijelentése által teljesen megcáfoltnak látja ama régi önbizalmát, mintha bizony az ember saját magától Istenben hinni valóban képes volna. Isten kijelentése a maga ténylegességében ezt jelenti: az ember saját magától nem képes Istenben hinni. Épp azért jelenti ki magát Isten, mert az ember erre képtelen. Akikben az ember saját magától is hinni tud, azok istenek, ezek viszont nem azonosak a valóságos Istennel. Amaz önmagába vetett bizodalmával együtt, mely szerint saját magától is képes volna Istenben hinni, megsemmisülnek az embernek az istenei is, amelyek önerejií hinni tudásának tárgyai voltak. Amikor e bizodalom megrendül, ezek is lelepleződnek, mint oly istenek, akik nem helyettesíthetik a valóságos Istent. Isten azonban épp abban mutatja meg a maga valóságos Isten voltát, hogy mi Őt csakis kijelentése alapján, tehát nem magunktól, hanem csakis saját magunk megtagadása árán ismerhetjük meg; hogy mi Őbenne csak akkor fogunk hinni, ha közben saját magunk előtt is csodává leszünk. Mindez kellő magyarázatul szolgál az első parancsolathoz: Ne legyenek tenéked idegen isteneid én előttem. A kijelentés kegyelme kikényszeríti az idegen istenek elejtését, miközben elsősorban bennünket kényszerít a porba. Aki hisz, az kegyelemből él. Aki pedig a kegyelemből él, az tudja, hogy Istennek saját emberi erejéből való megragadása az ő számára tiltva van. Aki viszont ezt tudja, az szívének bálványképeit is-, merheti ugyan még, de Isten mellett többé nem tekintheti őket isteneknek. »Hiszek Istenben«, ez a mondás tehát azt jelenti: hiszek az egy, a mással össze nem hasonlítható, az egyetlen Istenben. Isten egyetlensége nem merő vallásos követelmény (postulatum), nem is csupán bölcseleti eszme, hanem az isteni kijelentés egyetlenségével összhangban levő őstény. 2. Aki a Hitvallás értelme szerint istenben hisz, az, mialatt Istenre gondol, mialatt Őt számításba veszi, mialatt Istenről beszél, Istenre utal, Isten nevére bizza magát és másoknak is ezt a nevet hiideti, épp, Isten kijelentése alapján teljességgel rendíthetetlen talajt tudhat a lábai alatt. Mert hiszen nem oly Istenben hisz, akit saját maga választott magának. Még kevésbbé hisz a saját választásának bölcsességében és erejében. Nem a saját hitében és nem is saját magában hisz tehát. Épp azért Istennel nem is érintkezhetik úgy, mint ahogyan mi a saját eszméinkre, feltevéseinkre, meggyőződéseinkre és véleményeinkre szoktunk tekinteni; ezek u. L számunkra csupán többékevésbbé bizonyosak; megváltoztathatjuk és egymással összetéveszthetjük, elvethetjük, újra elfogadhatjuk, majd pedig ismét elvethetjük őket; a kérdezés, a kételkedés, a bizonytalanság a dialektika területéhez tartoznak. Isten azonban nem erre a területre tartozik. Ővele nem lehet ugyanígy elbánni,. Természetesen a hivő ember is ismeri ezt a területet és benne él. A hivő, sőt egyenesen csakis a hívő ember ismeri azt a kétségbeesést, amelyet e területen az utolsó szó joga megillet. A hívő ember azonban mindezen túl még azt a Valakit is ismeri, aki őt, 'mint e területen belül lakót, kiválasztotta és minden emberi közreműködés nélkül a mélység fölött tartja. Ez a kiválasztás és kiválasztottság teljesen kívül esik a mi szabad válogatásunk dialektikáján. A kegyelemnek a természet fölött, valamint a természetnek és a kegyelemnek bárminő egybekapcsolása fölött az a nagy hatalma van, hogy a hívőt bizonyossá teszi a maga dolgában, bizonyossá ezer tévedés, erőtlenség és felfuvalkodottság közepeit, amelyekbe ő is beleeshetik, bizonyossá a legnagyobb bizonytalanságban, sőt egyenesen minden bizonytalanság ellenére. Az istenbe vetett hitben, ha az csakugyan a kijelentett Istenbe vetett hit és semmi egyéb, van valami különös erő: valami magának Istennek a szabadságából, változhatatlanságából és önmagának elégséges voltából. Nem a végestől a végtelenhez való felkapaszkodás által ismerjük meg Istennek eme tulajdonságait, hanem az Istenbe vetett hitünk megbizonvillása közben. Mert c tulajdonságok teljesen az isteni önkijelentésnek felelnek meg. 3. Aki a Hitvallás értelme szerint hisz Istenben, az Ő iránta teljes mértékben háládatos. Hogy Istent magáénak mondhatja, és hogy benne hinni tud, hogy Őt megismerheti és hogy Őmellefíe vallást tehet, mindezt semmiesetre sem önmagának tulajdonítja, hanem csakis Isten kijelentésének, isten jelenléte az ő számára, aki Istentől mindig mindent csak kaphat, de soha maga magának el nem vehet, eo ipso kiengesztelő jelenlét, vagyis oly jelenvalóság, mely Isten és az ember közösségét megvalósítja. Kegyelem az ilyen ember számára a törvény is, amelyet Isten jelenléte ír eléje, akkor is, midőn bűnbánatra készteti és akkor is, midőn szilárdan megtartja ott, ahol bűnbocsá.natban részesült. Kegyelemként érinti Isten haragja és ítélete is, jóllehet egyedül ő tudja azt, hogy ez a harag megemészt és hogy ez az ítélet örökkévaló. Kegyelem volna számára — hisszük, hogy ezzel nem mondunk többet az elégnél — Isten jelenléte még a pokolban is, ha a hitet nem jellemezné éppen az, hogy a polcol bilincseit is szétpattantja, még a poklot is legyőzi és egyenesen mennyországgá változtatja át. Amily mértékben próbálná az ember Istentől ezt vagy azt mégis csak a saját maga erejéből megszerezni, elsajátítani vagy kiérdemelni, ugyanoly mértékben szűnnék még a háládatosságra való képessége is, és Isten jelenvalósága is ugyanoly mértékben szűnnék meg az ő számára csupán kegyelmet jelenteni; a törvény pedig csak gyötrelmet és rémületet okozna neki és Isten haragjától, ítéletétől, valamint a pokoltól többé nem tudna megmenekülni. Ezen a helyen lesz különösen nyilvánvalóvá annak döntő fontossága, hogy a Hitvallás értelme szerint, amikor »Istent« említjük, mindig az önmagát kijelentő
