Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-09-27 / 39. szám
Negyvenhetedik évfolyam. 39. szám. Pápa, 1936 szeptember 27. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. —----------------—------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ | TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Hiszek Istenben* Amikor a hitvallás ezzel a döntő jellegű szóval kezdődik: »Hiszek Istenben«_, és amikor ezt az ő első szavát a dogmatika alapvető tételeként jelölhetjük meg, egyúttal azonnal a következőket is ki kell jelentenünk: Az »Istenben«, valamint a hitvallás három főrészében ezt követő »Atyában«, »Fiúban« és »Szentlélekben« kifejezések egymásközti viszonyát semmi körülmények között sem ,szabad úgy értelmeznünk, mintha az »Istenben« szó egy már ismert tartalmú általános fogalmat jelölne meg, amely azután a hitvallás három részében utólagos sajátos történeti tartalommal telítődnék, vagyis keresztyén szempontú fejtegetésben részesülne. A hitvallás értelme szerint — tehát egyúttal a próféták és apostolok felfogása szerint is — »Isten« nem oly valóság, akinek ismeretével a hívő ember már hívő volta előtt is rendelkeznék, hogy azután mint hívő ember ez előzetes ismeretét mintegy javított és gazdagabb formában tapasztalhassa meg. Amikor Pál Rom. 1:19-ben azt mondja, hogy ami Isten felől tudható (tő yvcoaröv tov th-ov, cognoscibile Dei), az az emberek előtt nyilvánvaló, mert az Isten megjelentette nekik, akkor az egész összefüggés és a közvetlenül ezt megelőző vers (Róm. 1:18) egyszerűen azt mutatja, hogy Pál az Istenről való igazságot az emberek között a hamisságtól feltartóztatottnak, elnyomottnak s így hatástalannak tekinti. Amivé ez az ő kezeikben válik, az egyszerűen bálványimádás. A bálványimádás pedig Pál szerint, épúgy mint a próféták és az apostolok szerint is nem valami elsődleges formája az igaz Isten tiszteletének, hanem ennek egyenesen fonákká tétele, eltorzulása, amely éppen ezért az Istenről való bizonyságtételük kapcsolódó pontjaként nem szerepelhet, mert hiszen egyenesen ezzel szegezik szembe a maguk bizonyságtételét. Az egyetlen ily kapcsolódási pont éppen a Csel. 17:23-ban áll előttünk, amikor Pál az ismeretlen Isten oltárából indul ki. De ez, úgy látom, az ő részéről nem minden irónia nélkül történik. A Hitvallásban szereplő »Isten« szó ne késztessen tehát bennünket arra, hogy először az Ö lényének természetét és tulajdonságait tegyük megfontolás tárgyává, majd megállapítsuk, hogy ez a lény a legátfogóbb tapasztalataink és a legmélyebb utánagondolásaink alapján az Isten nevével való jelölésre valóban méltónak bizonyulhat és kell is hogy bizonyuljon, végül pedig utólagosan, a Hitvallás történeti adatai alapján ezt az így felfogott isteni lényt még újabb tulajdonságokkal, viszonyulási módokkal és cselekedetekkel is körül* Mutatványrészlet Barth Károlynak Hiszek című, Vasady Béla egyetemi tanár fordításában, Debrecenben, most megjelent munkájából. írjuk. Sokkal inkább annak megvallásával k!ell kezdenünk, hogy mi saját magunktól egyáltalában nem tudjuk, mit mondunk akkor, midőn »Istent« említjük, azaz: mindaz, amire mi gondolunk, midőn »Istenről« beszélünk, nem arra a Valakire vonatkozik, és nerrí azt a Valakit ragadja meg, akit a Hitvallás is »Istennek« nevez, hanem mindig csupán egyik általunk kigondolt és általunk alkotott bálványképre céloz, amely a »Szellem« vagy a »Természet« vagy a »Sors« vagy pedig az »Eszme« fogalmában lép elénk. Természetesen ennek a megváltása nem jelenti egyúttal azt is, mintha mi itt valamilyen egyéni felfedezésről akarnánk beszámolni. Az athéniek »ismeretlen Istene«, az agnosztikusok Istene Pál szerint épúgy bálvány volt, akárcsak a többiek. Egyedül Isten kijelentése, de semmiesetre sem a mi önmaga felől kétségbeesett eszünk győzhet meg bennünket Isten megfoghatatlanságáról. A Hitvallásban, amely a prófétai és apostoli bizonyságtétel alapján beszél Istenről, akkor halljuk első és egyszeri kinyilvánítását annak, kicsoda és micsoda is tulajdonképpen Isten, midőn a Hitvallás az Ö Atya, Fiú és Szentlélek voltáról tesz bizonyságot. Isten éppen csak abban a létében és abban a tevékenységében Isten, amely itt — új és egyedül való módon — úgy jelenik meg előttünk, mint az Atyának, a Fiúnak és a Szentiéleknek a léte és a tevékenysége. Ebben a mihozzánk ideforduló valóságában Isten igazán az Isten. És amikor mi hitvallást teszünk arról, hogy »Hiszek egy Istenben«, akkor minden más, a saját magunk erejéből »Istennek« tartott képzetnek és fogalomnak, ha nem kell is éppen eltűnnie (ez u. i. nem lehetséges, mert ezesetben nem tudnánk többé beszélni), de a kijelentés szava előtt mindenesetre meg kell hátrálnia, teljesen és feltétlenül neki kell magát alája rendelnie. Nemcsak új tartalmat, de egyúttal új formát is kell kapniok tőle. Nemcsak megjavításukról és meggazdagodásukról kell itt beszélnünk, hanem teljes átalakíttatásukról; oly szolgálattétel eszközeivé válnak, amelyre saját maguktól egyáltalában nem volnának képesek, alkalmasak és rátermettek. Ezért nekünk még most is, t. i. keresztyén hitünk megvallásakor is állandóan el kell ismernünk: Isten számunkra megfoghatatlan marad, azaz nem tudjuk felfogni azt, hogy az Ö kijelentése alapján a magunkkal hozott képzeteknek és fogalmaknak nyelvén mennyiben fogunk tudni valóban Istenről beszélni. Nem azért találjuk mi Őt meg hitünk által, mert már előzőleg kerestük volt, hanem: azért keressük hitünkkel Őt — és most már valóban Őt —, mert Ő előzőleg már megtalált bennünket. Isten kifejezetten és csakis Atya, Fiú és Szentlélekként Isten, mint önmagát nekünk kijelentett és kijelenteni akaró Valóság s nem pedig mint olyan valaki, aki ezenkívül még
