Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1936-06-28 / 26. szám

Negyvenhetedik évfolyam. 26. szám. Pápa, 1936 június 28. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS ______________„ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ______________ KÖZLÖNYE---------- ----“—" FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK —-----------“-----—-----­FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA> | FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ 9 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK r Az Ószövetség értékelése. ii. Ma, amidőn a faji öntudat világszerte olyan ag­resszív, kétségtelenül kényelmetlenül érzi magát a keresztyénség Ótestamentomával. Egyre ritkábban ho­zakodik elő vele s ha szépszerével szabadulhatna, talán már szabadulna is tőle. E miatt támadják, s ha a hitelét vesztett Ószövetséghez továbbra makacsul ragaszkodik, vájjon nem válik-e maga is hitelvesz­tetté? Inkább az Ószövetség nélkül éljen, minthogy az Ószövetséggel bukjon. Miért ne volna már az egy­ház a fejlődés olyan fokán, hogy nélkülözni tudná az Ószövetséget, hiszen megmaradna kánonnak az Üj ?! Ezek a gondolatok nemcsak a modern embert, hanem a theologust is foglalkoztatják és megejtik, kivált abban az esetben, ha a theologus inkább a kor­szellem, mint a Biblia hatása alatt áll, s ez az eset, valljuk meg, még a jobb theologusoknál sem tartozik a ritkaságok közé. Nem is csoda: a levegővel együtt magába szívja a korszellemet és ezzel az Ószövetség iránti kételyt. Ezt a kételkedést — amit eleinte talán önmaga előtt sem mert bevallani — rendszerint meg­erősítik és nyilt meggyőződéssé érlelik lassan a theo­­logiai tanulmányok. A theologián ugyanis hamarább ismerkedik meg a bibliakritikával, mint magával a Bibliával s ez a kritika éppen az Ószövetség területén végzett elkép­­pesztően radikális munkát. Ebből a kritikából meg­tudja például, hogy a Biblia elején olvasható őstör­ténetek mondák és hogy a mózesi könyvek nem Mózes szerzeményei, hanem nagyon különböző kor­ban keletkezett iratok többszöri átdolgozásából és egybeszerkesztéséből állottak elő. Meglepetve látja, hogy az egész Ószövetségben itt is, ott is későbbi kéz nyomait, betoldásait állapítják meg, s Wellhausen óta az Ószövetség köztudat szerinti időrendjét is fel­forgatják stb. Hát ez a nagyon is emberinek bizo­nyuló, nagyon is gyarló könyv, lehet mégí ezek után is isteni tekintélyű? Az újszövetségi tanulmányok tovább fejlesztik és igazolják ezt a kételyt: Jézus a farizeusok nagy megbotránkozására túlteszi magát a szombatnapi tör­vényen és sok más ószövetségi rendelkezésen, a Hegyi beszédben meg (legalább is első látszatra) egyenesen ószövetségi tételek sorozatos cáfolatát adja, azzal az egyre visszatérő mottóval: »megmondatott a régiek­nek ... én pedig azt mondom néktek...« Éppen ez lett a végzete: a törvény betűjéhez ragaszkodó írás­tudók és farizeusok törvénytiprás, vallásgyalázás és új tanok hirdetése miatt juttatták keresztre. — És mi elzárjuk a szemünket minden új tan és új érték elől, amit Jézus hozott a világra és Jézust csak Mózes ma­gyarázójává akarjuk lealacsonyítani?! S ha ez így van, vájjon nem erősíti-e meg az ószövetségellenes hangu­latot és értékével szembeni kételyt a theologiai tu­domány, sőt maga az Újtestamentom? Ugyanezt ta­pasztaljuk az egyháztörténet alaposabb megismeré­sénél. Az egyháztörténet egyik legérdekesebb alakja, Marcion a II. században meglátta és hirdette, hogy az ószövetség Istene más, mint az Evangéliumé. Jahve, az ószövetség kegyetlenül igazságos és bosszú­álló nemzeti Istene, a zsidóisten más, mint, a szerető Atya, mindnyájunk atyja, akiről Jézus tanított. Jahve szerinte tehát nem is Isten, hanem csak! (mint Babits mondja) a mérges kis Wotanok párja. Ez az ószö­vetségellenes hangulat és indulat a hivatalos egyház állásfoglalása ellenére is szinte századról-századra, újra meg újra fellobban, hol Keleten, hol Nyugaton, Armeniától kezdve Délfranciaországig, gnosztikusok, bogumilek, katharosok és albigensek szektájában, majd meg a szocinianizmusban. Marcion életéből Har­nack, a nagytekintélyű egyháztörténész, ilyenforma tanulságot von le: Marciánnál csak az a baj, hogy túlkorán jött. A II. században hiba lett volna az Ószövetséget eldobni, hiszen ekkor még nem volt teljesen lezárt és kanonizált Újszövetség. De hogy a reformáció korában Socinus hasonló tanára nem hall­gattak, balsors volt, amit reformátoraink — előíté­letek hatása alatt — nem tudtak elkerülni. Az pedig, hogy az Ószövetséget még a XIX. század óta is, mint a protestantizmus kanonikus okmányát konzerválgat­­ják, már igazán csak a vallás lanyhaságából és az egyház tehetetlenségéből magyarázható! Harnack ezt nyíltan, sok-sok kartársa pedig kevésbbé nyíltan, ta­nította. Az ilyen iskolán átment theologus hogy vegye fel a harcot az ószövetségellenes közszellemmel? Meg­győződése ellenére védje az Ószövetséget, csak azért, mert a reformátorok, valamint az egyház hivatalos tanítása szerint az Ószövetség egyenlő értékű és egy síkba tartozó az Újszövetséggel? Vagy pedig merész, de őszinte döntéssel csináljon hátraarcot és csatla­kozzék a faji alapon állók táborához? Elvitathatatlanná lelkiismereti konfliktussal van itt dolgunk, ezért mon­dottam, hogy az a bibliai talaj, amelyen állunk — emberileg nézve — olyan, mint az alámosott, omla­dozó part. Maga a korszellem "kényszerít tehát ben­nünket, ha csa"k struccpolitikához nem folyamodunk és nem ignoráljuk a tényleges helyzetet, hogy felte­gyük a kérdést: miért ragaszkodjunk az Ószövetség­hez, mi értéke van az Ószövetségnek? Harnack írja valahol, hogy a keresztyénség- elmulasztotta tisztázni Ószövetséghez való viszonyát s úgy vonszolja csakí magával az Ószövetséget, mint csibe a reászáradt to­jáshéjat. Ma, úgylátszik, ez a mulasztás kezdi meg­bosszulni magát. Témánk kifejtésével ezt a mulasz­DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

Next

/
Oldalképek
Tartalom