Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-06-28 / 26. szám
Negyvenhetedik évfolyam. 26. szám. Pápa, 1936 június 28. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS ______________„ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ______________ KÖZLÖNYE---------- ----“—" FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK —-----------“-----—-----FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA> | FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ 9 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK r Az Ószövetség értékelése. ii. Ma, amidőn a faji öntudat világszerte olyan agresszív, kétségtelenül kényelmetlenül érzi magát a keresztyénség Ótestamentomával. Egyre ritkábban hozakodik elő vele s ha szépszerével szabadulhatna, talán már szabadulna is tőle. E miatt támadják, s ha a hitelét vesztett Ószövetséghez továbbra makacsul ragaszkodik, vájjon nem válik-e maga is hitelvesztetté? Inkább az Ószövetség nélkül éljen, minthogy az Ószövetséggel bukjon. Miért ne volna már az egyház a fejlődés olyan fokán, hogy nélkülözni tudná az Ószövetséget, hiszen megmaradna kánonnak az Üj ?! Ezek a gondolatok nemcsak a modern embert, hanem a theologust is foglalkoztatják és megejtik, kivált abban az esetben, ha a theologus inkább a korszellem, mint a Biblia hatása alatt áll, s ez az eset, valljuk meg, még a jobb theologusoknál sem tartozik a ritkaságok közé. Nem is csoda: a levegővel együtt magába szívja a korszellemet és ezzel az Ószövetség iránti kételyt. Ezt a kételkedést — amit eleinte talán önmaga előtt sem mert bevallani — rendszerint megerősítik és nyilt meggyőződéssé érlelik lassan a theologiai tanulmányok. A theologián ugyanis hamarább ismerkedik meg a bibliakritikával, mint magával a Bibliával s ez a kritika éppen az Ószövetség területén végzett elképpesztően radikális munkát. Ebből a kritikából megtudja például, hogy a Biblia elején olvasható őstörténetek mondák és hogy a mózesi könyvek nem Mózes szerzeményei, hanem nagyon különböző korban keletkezett iratok többszöri átdolgozásából és egybeszerkesztéséből állottak elő. Meglepetve látja, hogy az egész Ószövetségben itt is, ott is későbbi kéz nyomait, betoldásait állapítják meg, s Wellhausen óta az Ószövetség köztudat szerinti időrendjét is felforgatják stb. Hát ez a nagyon is emberinek bizonyuló, nagyon is gyarló könyv, lehet mégí ezek után is isteni tekintélyű? Az újszövetségi tanulmányok tovább fejlesztik és igazolják ezt a kételyt: Jézus a farizeusok nagy megbotránkozására túlteszi magát a szombatnapi törvényen és sok más ószövetségi rendelkezésen, a Hegyi beszédben meg (legalább is első látszatra) egyenesen ószövetségi tételek sorozatos cáfolatát adja, azzal az egyre visszatérő mottóval: »megmondatott a régieknek ... én pedig azt mondom néktek...« Éppen ez lett a végzete: a törvény betűjéhez ragaszkodó írástudók és farizeusok törvénytiprás, vallásgyalázás és új tanok hirdetése miatt juttatták keresztre. — És mi elzárjuk a szemünket minden új tan és új érték elől, amit Jézus hozott a világra és Jézust csak Mózes magyarázójává akarjuk lealacsonyítani?! S ha ez így van, vájjon nem erősíti-e meg az ószövetségellenes hangulatot és értékével szembeni kételyt a theologiai tudomány, sőt maga az Újtestamentom? Ugyanezt tapasztaljuk az egyháztörténet alaposabb megismerésénél. Az egyháztörténet egyik legérdekesebb alakja, Marcion a II. században meglátta és hirdette, hogy az ószövetség Istene más, mint az Evangéliumé. Jahve, az ószövetség kegyetlenül igazságos és bosszúálló nemzeti Istene, a zsidóisten más, mint, a szerető Atya, mindnyájunk atyja, akiről Jézus tanított. Jahve szerinte tehát nem is Isten, hanem csak! (mint Babits mondja) a mérges kis Wotanok párja. Ez az ószövetségellenes hangulat és indulat a hivatalos egyház állásfoglalása ellenére is szinte századról-századra, újra meg újra fellobban, hol Keleten, hol Nyugaton, Armeniától kezdve Délfranciaországig, gnosztikusok, bogumilek, katharosok és albigensek szektájában, majd meg a szocinianizmusban. Marcion életéből Harnack, a nagytekintélyű egyháztörténész, ilyenforma tanulságot von le: Marciánnál csak az a baj, hogy túlkorán jött. A II. században hiba lett volna az Ószövetséget eldobni, hiszen ekkor még nem volt teljesen lezárt és kanonizált Újszövetség. De hogy a reformáció korában Socinus hasonló tanára nem hallgattak, balsors volt, amit reformátoraink — előítéletek hatása alatt — nem tudtak elkerülni. Az pedig, hogy az Ószövetséget még a XIX. század óta is, mint a protestantizmus kanonikus okmányát konzerválgatják, már igazán csak a vallás lanyhaságából és az egyház tehetetlenségéből magyarázható! Harnack ezt nyíltan, sok-sok kartársa pedig kevésbbé nyíltan, tanította. Az ilyen iskolán átment theologus hogy vegye fel a harcot az ószövetségellenes közszellemmel? Meggyőződése ellenére védje az Ószövetséget, csak azért, mert a reformátorok, valamint az egyház hivatalos tanítása szerint az Ószövetség egyenlő értékű és egy síkba tartozó az Újszövetséggel? Vagy pedig merész, de őszinte döntéssel csináljon hátraarcot és csatlakozzék a faji alapon állók táborához? Elvitathatatlanná lelkiismereti konfliktussal van itt dolgunk, ezért mondottam, hogy az a bibliai talaj, amelyen állunk — emberileg nézve — olyan, mint az alámosott, omladozó part. Maga a korszellem "kényszerít tehát bennünket, ha csa"k struccpolitikához nem folyamodunk és nem ignoráljuk a tényleges helyzetet, hogy feltegyük a kérdést: miért ragaszkodjunk az Ószövetséghez, mi értéke van az Ószövetségnek? Harnack írja valahol, hogy a keresztyénség- elmulasztotta tisztázni Ószövetséghez való viszonyát s úgy vonszolja csakí magával az Ószövetséget, mint csibe a reászáradt tojáshéjat. Ma, úgylátszik, ez a mulasztás kezdi megbosszulni magát. Témánk kifejtésével ezt a mulaszDUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP