Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1935-01-06 / 1. szám

1935. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 5. oldal. denütt megállja a helyét, aki ifjúkorában bölcseség sze­rint öreg volt, öregségében üde kedélye után fiatal. Szelleme éles, mint a damaskusi penge, de éppen olyan hajlékony is; kemény tusákat vív az igazáért, de a mo­soly ajkáról nem száll el még a legfélehnesebb pillana­tokban sem. A theologia neki eszköz s az egyházért van; az egyház is eszköz s a kultúráért van s ha ezt a kultúrát bölcsészetiéi, irodalommal, politikával vagy pénzügyi- és közgazdasági tevékenységgel szolgálja, úgy hiszi, sokszor közvetlenebbül és gyorsabban viszi elé, mintha dogmatikai előadásokat tart és igét hirdet. Ereje, ideje legjavát így adja világi munkára s nevét beleírja kortársai emlékezetébe, mint politikus, pénzügyi szakember, diplomata és társadalomnevelő. Hű, erős, rokonszenves és okos mindenütt s valami győzelmes biztonság árad az egyéniségéből. Ez az Antal Géza első orcája, amilyennek őt, a Tisza István munkatársát, a Dunántúl egyik legelső köz­életi emberét, az összeomlás után pedig mint a magyar protestantizmus külföldi követét ismerte, becsülte és szerette a „maga nemzedéke“. 2. És akkor egy hirtelen fordulat történt. Aki hű volt a kevesen, sokra bízatott; arra a kézre, amely a hamis mammonnak, e világ fejedelmének látszott sáfár­kodni, hirtelen „igazi kincs“ adatott. Antal Gézát meg­választották a dunántúli egyházkerület püspökévé. Ez a kerület az, amely a trianoni békekötésben legtöbbet veszített. Ez a kerület az, amelyen az ellen­­reformáció legnagyobb pusztítást végzett. Ez a kerület esett legközelebb a német-osztrák császársághoz, amely­nek halálos sugárzása lehervasztotta a kálvinizmus mag­vetését. A kisebbségi és szórvány-kálvinizmus itt jelent­kezik legteljesebben minden roppant feladatával és ne­hézségével. — A világháborúban elvesztek azok a ja­vak, amelyeket egy megelőző nemzedék gyűjtött: pa­pírrá vált az eklézsiák tőkéje; az állami segítség fele sem volt a régi kevésnek; a légértékesebb és legfonto­sabb intézményeknél a deficit réme kísért. Antal Géza, a diplomata, a tudós, az író, a poli­tikus, a közgazdász dunántúli püspök lett. Hozzálátott a romlások megépítéséhez és a válság megoldásához olyan leleménnyel, emberismerettel, vaskezű szigorúság­gal s az emberekhez való nyájassággal, amelyik a világ fiai közül a legokosabbnak is becsületére vált volna. Ragyogó tehetségei egész az öt talentum mértékéig most bontakoztak ki. Minden kitelt belőle, mindenre elégsé­ges volt, soha semmi sem volt lehetetlen, talán nehéz sem. Igaz, félt az új alkotásoktól — a régiek léte is kockán forgott; igaz, nem jutott elég idő és erő a Lé­lek szolgálatára, de meg kellett menteni az egyház anyagi testét; igaz, hiányzott lényéből a próféta és a pneumatopho­­ros, ő gazda volt egy portán jégverés, aszály és tűz után. Ez az Antal Géza második orcája, amelyben Dunán­túl nagy megtartó püspökére ismerünk. Már az egyház szemében nem eszköz a műveltséghez, hanem cél. Min­den gondolatának, lelke teljes erőfeszítésének foglalata és célja. Es éppen annak az egyháznak egyik törté­neti darabja: a dunántúli egyházkerület embereivel, intézményeivel, úgy, amint van. Ez lett az ő életszen­vedélye. 3. Közben eltelt egy hosszú és változatos élet. Lassankint szakadozni kezdettek s hovatovább elszakad­tak azok a szálak, melyek ehhez a világhoz fűzték. Csa­ládja Hollandiába szakadt s könnyes szemmel beszélt arról az utolsó magyar szóról, amellyel kis unokája elbúcsúzott tőle. Bár közvetlen és nyájas ember volt, a lelkét soha senki előtt nem tárta fel. Mindenkit meg­hallgatott: de egy életen át hallgatott. Ő volt Magyar­ország legárvább református pásztora! Pompás szer­vezetét három halálos kór támadta meg s ő tudta, há­nyadán van. Szeretnék hetven éves koromig élni s ad­dig szolgálni, mondotta egyszer nekem, ezelőtt 6—8 évvel. Közben elfogta az az érzés, mely az ostrom­lott vár védőit, mikor már az utolsó toronyba szorul­nak. Lehetett látni Antal Gézán is, hogy a hősi halál esélyeit méregeti. Amije volt: odaadta mindenét az egyháznak; nem maradt meg semmije, csak halálos kórban sínylődő puszta élete. Ebből lett egyszerre té­kozló. Minden nap egy fejedelmi ajándék, mert az éle­tét tette kockára. Mikor már nem tudott dolgozni, a legnagyobbat adta, amit kiváltságosok adhatnak: pél­dát nemzedékeknek arra, hogy hal meg a hívő pász­tor. Óh, most látszott, hogy csak egyetlenegy Urnák szolgál. Annak, akinek odaadta mindenét, az egész éle­tét, sőt a halálát is Ez lett a hatalmasabb a két úr közül, mely fölötte harcolt, s mikor szemei elől ködbe futott ez a ragyogó és kívánatos világ, amelynek sze­relmes szószólója és hercege volt: belefogózott egyet­len Urába, a Krisztusba, aki bölcseségül lön neki, igazságul, szentségül és váltságul. Most, amikor min­dent elveszített, beteljesedik rajta az íge: tietek minden; ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig az istené. Az Antal Géza halott orcája, — a harmadik orca — ennek a fénynek a békességétől sugárzik. így ábrázolja az Antal Géza három orcája és egy lelke azt a nagy megoldást, amelyet épen a reformáció fedezett újra fel: „akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére műveljetek“. I. Kor. 10. 31. Isten nem azért adta ezt a világot, hogy elmenekülj belőle, sem nem azért, hogy elmerülj benne. Azért adta, hogy úrrá légy felette s ez által Isten szolgálatára szenteld. A mammon­­ból építs templomot, iskolát, kórházat; adj belőle mun­kát, kenyeret, becsületes műveltséget, szerezz általa ba­rátokat ne magadnak, hanem gazdádnak: a Krisztus­nak. A világ a megváltott emberben szabadul fel az eset miatti romlottságából. De ennek a világnak ereje nagyobb, mint a mi ellenállásunk s azért csak az ment meg a rabságtól, ha még nála is nagyobb erőbe fogó­zunk. Ez a legnagyobb erő: Krisztus. Tiéd a világ, ha te a Krisztusé vagy ! Meg akarod hódítani a világot? Légy a Krisztus foglya! Dr. Ravasz László püspök befejező imádsága s a főiskolai énekkar újabb éneke és közének után meg­indult a csaknem egy kilométer hosszú gyászmenet az alsóvárosi temetőbe, ahol a Pápa város által ado­mányozott díszsírhelyen helyezték utolsó pihenőre a főpásztort. A sírnál Ólé Sándor pápai lelkipásztor a követ­kező beszéddel búcsúzott a gyülekezet első lelké­szétől : Végtisztességtevő keresztyén Gyülekezet! A pápai gyülekezet nevében hadd szóljak néhány búcsúszót az elhunyt Főpásztorhoz, gyülekezetünk lelki­­pásztorához. Köszönjük neked, kedves Főpásztorunk a szeretetet és az atyai gondosságot, amit tanúsítottál irántunk. Köszönjük a hűséget, amelyből sem kiGsi sem nagy kifelejtve nem volt, köszönjük neked a tanítást, amellyel oktattál minket az egyszerűségre, amely a te lényednek ékessége volt. Köszönjük neked a tanítást, amellyel oktattál minket a fáradhatatlan, a lankadatlan munkásságra, amelynek jeligéje Megváltónk szava volt: az én Atyám mindez ideig munkálkodott, én is munkál­kodom. Köszönjük a tanítást, amellyel oktattál minket arra, hogyan kell a magunk meggyőződését tisztán vallani, de amellett a mások meggyőződése iránt is megértést tanúsítani. Köszönjük neked a nagy lehajolást

Next

/
Oldalképek
Tartalom