Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-01-06 / 1. szám
1935. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 5. oldal. denütt megállja a helyét, aki ifjúkorában bölcseség szerint öreg volt, öregségében üde kedélye után fiatal. Szelleme éles, mint a damaskusi penge, de éppen olyan hajlékony is; kemény tusákat vív az igazáért, de a mosoly ajkáról nem száll el még a legfélehnesebb pillanatokban sem. A theologia neki eszköz s az egyházért van; az egyház is eszköz s a kultúráért van s ha ezt a kultúrát bölcsészetiéi, irodalommal, politikával vagy pénzügyi- és közgazdasági tevékenységgel szolgálja, úgy hiszi, sokszor közvetlenebbül és gyorsabban viszi elé, mintha dogmatikai előadásokat tart és igét hirdet. Ereje, ideje legjavát így adja világi munkára s nevét beleírja kortársai emlékezetébe, mint politikus, pénzügyi szakember, diplomata és társadalomnevelő. Hű, erős, rokonszenves és okos mindenütt s valami győzelmes biztonság árad az egyéniségéből. Ez az Antal Géza első orcája, amilyennek őt, a Tisza István munkatársát, a Dunántúl egyik legelső közéleti emberét, az összeomlás után pedig mint a magyar protestantizmus külföldi követét ismerte, becsülte és szerette a „maga nemzedéke“. 2. És akkor egy hirtelen fordulat történt. Aki hű volt a kevesen, sokra bízatott; arra a kézre, amely a hamis mammonnak, e világ fejedelmének látszott sáfárkodni, hirtelen „igazi kincs“ adatott. Antal Gézát megválasztották a dunántúli egyházkerület püspökévé. Ez a kerület az, amely a trianoni békekötésben legtöbbet veszített. Ez a kerület az, amelyen az ellenreformáció legnagyobb pusztítást végzett. Ez a kerület esett legközelebb a német-osztrák császársághoz, amelynek halálos sugárzása lehervasztotta a kálvinizmus magvetését. A kisebbségi és szórvány-kálvinizmus itt jelentkezik legteljesebben minden roppant feladatával és nehézségével. — A világháborúban elvesztek azok a javak, amelyeket egy megelőző nemzedék gyűjtött: papírrá vált az eklézsiák tőkéje; az állami segítség fele sem volt a régi kevésnek; a légértékesebb és legfontosabb intézményeknél a deficit réme kísért. Antal Géza, a diplomata, a tudós, az író, a politikus, a közgazdász dunántúli püspök lett. Hozzálátott a romlások megépítéséhez és a válság megoldásához olyan leleménnyel, emberismerettel, vaskezű szigorúsággal s az emberekhez való nyájassággal, amelyik a világ fiai közül a legokosabbnak is becsületére vált volna. Ragyogó tehetségei egész az öt talentum mértékéig most bontakoztak ki. Minden kitelt belőle, mindenre elégséges volt, soha semmi sem volt lehetetlen, talán nehéz sem. Igaz, félt az új alkotásoktól — a régiek léte is kockán forgott; igaz, nem jutott elég idő és erő a Lélek szolgálatára, de meg kellett menteni az egyház anyagi testét; igaz, hiányzott lényéből a próféta és a pneumatophoros, ő gazda volt egy portán jégverés, aszály és tűz után. Ez az Antal Géza második orcája, amelyben Dunántúl nagy megtartó püspökére ismerünk. Már az egyház szemében nem eszköz a műveltséghez, hanem cél. Minden gondolatának, lelke teljes erőfeszítésének foglalata és célja. Es éppen annak az egyháznak egyik történeti darabja: a dunántúli egyházkerület embereivel, intézményeivel, úgy, amint van. Ez lett az ő életszenvedélye. 3. Közben eltelt egy hosszú és változatos élet. Lassankint szakadozni kezdettek s hovatovább elszakadtak azok a szálak, melyek ehhez a világhoz fűzték. Családja Hollandiába szakadt s könnyes szemmel beszélt arról az utolsó magyar szóról, amellyel kis unokája elbúcsúzott tőle. Bár közvetlen és nyájas ember volt, a lelkét soha senki előtt nem tárta fel. Mindenkit meghallgatott: de egy életen át hallgatott. Ő volt Magyarország legárvább református pásztora! Pompás szervezetét három halálos kór támadta meg s ő tudta, hányadán van. Szeretnék hetven éves koromig élni s addig szolgálni, mondotta egyszer nekem, ezelőtt 6—8 évvel. Közben elfogta az az érzés, mely az ostromlott vár védőit, mikor már az utolsó toronyba szorulnak. Lehetett látni Antal Gézán is, hogy a hősi halál esélyeit méregeti. Amije volt: odaadta mindenét az egyháznak; nem maradt meg semmije, csak halálos kórban sínylődő puszta élete. Ebből lett egyszerre tékozló. Minden nap egy fejedelmi ajándék, mert az életét tette kockára. Mikor már nem tudott dolgozni, a legnagyobbat adta, amit kiváltságosok adhatnak: példát nemzedékeknek arra, hogy hal meg a hívő pásztor. Óh, most látszott, hogy csak egyetlenegy Urnák szolgál. Annak, akinek odaadta mindenét, az egész életét, sőt a halálát is Ez lett a hatalmasabb a két úr közül, mely fölötte harcolt, s mikor szemei elől ködbe futott ez a ragyogó és kívánatos világ, amelynek szerelmes szószólója és hercege volt: belefogózott egyetlen Urába, a Krisztusba, aki bölcseségül lön neki, igazságul, szentségül és váltságul. Most, amikor mindent elveszített, beteljesedik rajta az íge: tietek minden; ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig az istené. Az Antal Géza halott orcája, — a harmadik orca — ennek a fénynek a békességétől sugárzik. így ábrázolja az Antal Géza három orcája és egy lelke azt a nagy megoldást, amelyet épen a reformáció fedezett újra fel: „akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére műveljetek“. I. Kor. 10. 31. Isten nem azért adta ezt a világot, hogy elmenekülj belőle, sem nem azért, hogy elmerülj benne. Azért adta, hogy úrrá légy felette s ez által Isten szolgálatára szenteld. A mammonból építs templomot, iskolát, kórházat; adj belőle munkát, kenyeret, becsületes műveltséget, szerezz általa barátokat ne magadnak, hanem gazdádnak: a Krisztusnak. A világ a megváltott emberben szabadul fel az eset miatti romlottságából. De ennek a világnak ereje nagyobb, mint a mi ellenállásunk s azért csak az ment meg a rabságtól, ha még nála is nagyobb erőbe fogózunk. Ez a legnagyobb erő: Krisztus. Tiéd a világ, ha te a Krisztusé vagy ! Meg akarod hódítani a világot? Légy a Krisztus foglya! Dr. Ravasz László püspök befejező imádsága s a főiskolai énekkar újabb éneke és közének után megindult a csaknem egy kilométer hosszú gyászmenet az alsóvárosi temetőbe, ahol a Pápa város által adományozott díszsírhelyen helyezték utolsó pihenőre a főpásztort. A sírnál Ólé Sándor pápai lelkipásztor a következő beszéddel búcsúzott a gyülekezet első lelkészétől : Végtisztességtevő keresztyén Gyülekezet! A pápai gyülekezet nevében hadd szóljak néhány búcsúszót az elhunyt Főpásztorhoz, gyülekezetünk lelkipásztorához. Köszönjük neked, kedves Főpásztorunk a szeretetet és az atyai gondosságot, amit tanúsítottál irántunk. Köszönjük a hűséget, amelyből sem kiGsi sem nagy kifelejtve nem volt, köszönjük neked a tanítást, amellyel oktattál minket az egyszerűségre, amely a te lényednek ékessége volt. Köszönjük neked a tanítást, amellyel oktattál minket a fáradhatatlan, a lankadatlan munkásságra, amelynek jeligéje Megváltónk szava volt: az én Atyám mindez ideig munkálkodott, én is munkálkodom. Köszönjük a tanítást, amellyel oktattál minket arra, hogyan kell a magunk meggyőződését tisztán vallani, de amellett a mások meggyőződése iránt is megértést tanúsítani. Köszönjük neked a nagy lehajolást
