Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-01-06 / 1. szám
6. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. gyülekezetünk szegényeihez és minden ügyes-bajos emberhez, hogy te nálad nem találtak zárt ajtóra, de mindenkin segítettél, akin lehetett. Most elbúcsúzunk tőled, drága Főpásztorunk, befelé hulló könnyekkel; nem felejtjük el, hogy ebben a nyomorúságos korban, amikor mindenki panaszkodik, a te ajkadat nem hagyta el sohasem panasz, pedig te a legnagyobb terhet hordoztad. Nem panaszkodtál, pedig beteg voltál, és mégis mindenkit te vigasztaltál. Halálos beteg voltál és a mosoly nem hagyta el az arcodat. Halálos beteg voltál, és mégis, mindenkihez megértő, türelmes és kedves voltál. Nem felejtjük el, amit eszméleted legutolsó pillanatnyi fellobbanásakor titkárodnak mondtál, amikor a püspöki ügyekről, egyházi dolgokról referált neked: „Jól van, köszönöm !“ Ez volt a te utolsó szavad. Köszönöd, hogy más is dolgozik egyházadért, kerületedért. Mi ezt elménkben tartjuk, tanulságul visszük el haza magunkkal és nem felejtjük el, hogy így kell szeretni és így kell dolgozni. Erre a szellemre igen nagy szükség van ebben a szegény világban, azért amikor búcsúzunk hamvaidtól, egyben marasztaljuk szellemedet: Antal Géza szelleme, maradj itt közöttünk! Ámen. Vargha Kálmán főiskolai gondnok a pápai főiskola és nőnevelő-intézet nevében beszélt: Gyásztisztességtevö halotti Gyülekezet! Az a megdöbbentő hír, amely Antal Géza haláláról annyi fényes hajlékban és annyi sok bogárhátu falusi házikóban a múlt esztendő utolsó napjának óráiban bekopogtatott, talán sehol sem ütött olyan mély sebet, sehol sem okozott olyan nagy fájdalmat, mint a dunántúli egyházkerület közép- és főiskoláinál, mert ezek a tanintézetek annyira össze voltak forrva az Antal Géza gondos leikével, hozzá voltak nőve az ő szerető szívéhez, hogy az elszakadást, az elválást fájdalmassá tették. Mert, Gyásztisztességtevők, ő mindig együtt érezte magát ezekkel az intézetekkel, azok voltak az ő családja, azok voltak az áldott helyek, melyeket ő boldogítani akart. Voltak ennek a főiskolának, ennek a négyszáz esztendőt meghaladott életpályájú iskolának megfundálói, pártfogói, akik ezt az intézetet a négyszázad alatt a fejlődés és virágzás magas fokára emelték, akik az anyaszentegyház és magyar hazánk történetében fáklyahordozóvá tették; vannak iskolánk történetében ragyogó nevek, akik még ma is büszkeségei ennek az intézetnek, — ámde elmondhatjuk, hogy akinek annyit köszönhetett volna, mint az elhunyt nagy püspöknek, alig akad közöttük. Amikor a borzalmas világháború szerencsétlen végéhez elérkezett, amikor a forradalmak és a trianoni békediktátum után itt ez országban minden romokban hevert, amikor a gazdasági leromlás és a lelki válság egymás után rendítették meg ezeknek az intézeteknek a fundamentumait, akkor ő ezeknek a megmaradásáért, életüknek fenntartásáért valóságos héroikus munkát végzett. Sorbajárta az egyházmegyéket, püspöklátogatás alkalmával az egyházközségeket, kért, agitált, buzdított és íme, kérésére megnyíltak a szivek, velük együtt az az ősi kiapadhatatlan kútfő, a református egyházközségek és hívek áldozatkészsége és imé, ami szinte elképzelhetetlennek látszott, ezeknek az intézeteknek jövő fennmaradása biztosítva lett. Mért szerette Antal Géza annyira ezt az intézetet, ezt az ősi kollégiumot és annak testvérintézetét? Azért, mert egykor ő is annak volt a növendéke, azután tanára, első kormányosa; hozzáfűzte a múltnak emléke, hozzáfűzték, a diákköri szép napok boldogsága és öröme, amelyek még betegségében is felvidámították, amikor róluk beszélt. És közel négy évtizedes tanári működése alatt, amint ő a kitüntetések és megbízatások lépcsőjén feljebb emelkedett, vele együtt emelkedett ennek az ősi iskolának a tekintélye is, mert arra törekedett mindenkor, hogy ezt megőrizze, öregbítse és ezt kívánta meg mindenkitől. Amikor a négyszázados jubileum alkalmával a hazai előkelőségek és kiválóságok, ezeknek élén a legelső magyar ember, a kormányzó úr Őfőméltósága, a külföldi főiskoláknak küldöttei és magának a holland királynőnek megbízottja is megjelentek, eljöttek tisztességet tenni, ez, gyásztisztességtevő halotti gyülekezet, annak az iskolának, amelynek ő diákja, tanára és kormányzója volt, ez az ő lelkének volt nemcsak a legdrágább kincse, hanem a legnagyobb jutalma, mert hiszen ezt a tisztességet sok mértékben ő maga szerezte meg és ezért olyan nehéz ezeknek az intézeteknek a gyásza, ezért olyan fájdalmas ezeknek az intézeteknek a búcsúzása. De ha Isten úgy akarta, hogy búcsúznunk kell, hát búcsúzunk Tőled. Elbúcsúzunk ezeknek az intézeteknek nevében, elbúcsúzunk Tőled, hűséges pápai diák, nagytekintélyű tudós tanár és élesszemű kormányos, elbúcsúzunk, de búcsúzásul fogadást teszünk neked, hogy azokat az intézeteket, amelyek lelkedhez nőttek, azokat mi is szeretni fogjuk. Azoknak a szellemét, a pápai kollégiumnak a lelkét megőrizzük, átadjuk romlatlanul az utódoknak. Megőrizzük a te példádat, amelyet mutattál nekünk áldozatban; ezeket az intézeteket gondosan őrizzük, fenntartásukról szorgalmasan gondoskodunk. Elbúcsúzunk tőled. Fogadd ezt a búcsúszót, és ezt a fogadást műtőiünk. Édesebb lesz álmod, hogyha tudod azt, hogy ezek az intézetek továbbra is a te szellemedben, a te példádban növekednek, erősödnek és fejlődnek. Édesebb lesz, könnyebb lesz álmod, ha tudod azt, hogy a pápai diáknak, a pápai tanárnak és az intézetek kormányzó testületének nagy gondja, szemefénye lesz továbbra is, hogy ebben a jelben, amelyet előttünk megmutattál, azon az úton, amelyet példáddal előttünk kijelöltél, halad továbbra is ez az intézet megerősödésében, fejlődésében. Bárha megérhetted volna, hogy a mi szegény, szerencsétlen hazánk és ezek a mi tanintézeteink is átvergődjenek ezen a nehéz, válságos helyzeten, hogy ne csak félszárnnyal, hanem szárnyainak teljes kibocsátásával emelkedhetett volna mind magasabbra, mind magasabbra, mint hamvaiból megelevenedett újkori főnix, teljesíthette volna kötelességét továbbra is és mint a mithoszbeli pelikán, önvérével, önerejével táplálhatná újból fiait. Te ezért éltél, ezért dolgoztál és ezért égtél el. Fogadd a búcsúszót tőlünk, fogadd el éntőlem, az egykori első tanítványodtól, akivel együtt léptük át ennek a főiskolának kapuját, te mint új tanár, én, mint új diák aki 12 esztendeig ültem lábaid élőt és azután oldalad mellé kerültem, hogy veled, a te példád szerint szolgáljunk ennek az intézetnek. Vedd a búcsúszót. Vedd intézeteink nevében a hála, az elismerés, a szeretetnek zászlaját, amikor meghajtjuk előtted a porig és hívő lélekkel köszönjük meg a gondviselésnek, hogy téged a legnehezebb időkben állított oda intézeteink kormányrudja mellé. Búcsúzunk mostmár tőled, fogadd el a mi búcsúszavunkat, fogadd el a mi hálánkat, tiszteletünket és áldó szívünknek megnyilatkozását. Ámen. Végül Hamuth János, Pápa város polgármestere, a város nevében méltatta az elhunyt kiváló polgárt és köszönte a sok jót, amit tőle a város nyert. A szertartás a főiskolai és a gyülekezeti énekkar énekével fejeződött be. A temetésen résztvett énekével a helybeli ág.
