Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1935-01-06 / 1. szám

4. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. vadozni kezdett, forrásvizet nyitott a Te hatalmas kezed, a Te hatalmas Igéd ezen Te Mózesed által. Mikor minden rengett körülöttünk, mikor az erős bástyák is egymás után omladozni kezdettek, Te meg­erősítettél minket, az erőtlenségből naggyá tetted a mi kicsinységünket ezen Te szolgád munkája által. Bizony nagy hálával, alázatos gyermeki bizodalommal adhatunk hálát azért a végtelen kegyelemért, amelyet Ő benne közöltél mivelünk. Az Ő hite megacélozta a mi lelkeinket, az Ö hite, ez a .százezer felé szétoszlott mustármag szálfaerdőt nevelt itt a dunántúli széleken és egyházaink, intézményeink állnak, élnek s erős bizodalmunk van, hogy élni fognak a Te dicsőségedre, a mi és az utánunk következők boldogságára. És most, amikor a beszédes, az Igét hirdető ajak elnémult, amikor a Te szolgád megtért az ő Nébó hegyére, amikor kezéből kiesett a vezéri pálca, gyermeki alázatossággal könyörgünk Neked édes Istenünk, add meg a Te szolgádnak a jó és hü szolgák ama hervadhatatlan koronáját, amiért küzdünk mindnyájan egész életünkben, harcolván kisértésekkel, hordozván vereségeket, tusakodván mindenha, hogy hü és jó szolgáknak találtassunk a Te igazságban ítélő törvényszéked előtt. De vedd kedvesen édes jó Atyánk, hogy mi magunkért, e földön még itt maradottakért is könyör­günk Te hozzád, mert tudjuk, hogyha Te meg nem tartasz, nincs másban senkiben és semmiben megtar­tásra való erő. A Te vigasztalásod szelíd olaját öntsd szét a háborgó vizek, a zúgó hullámok között. Szólj a gyermeknek, szólj a most messze idegenből hazatért unokának, hogy Te megtartod őket, szólj a testvérek­nek, rokonoknak, barátoknak, a tisztelőknek, hogy szerettük nem halt meg, csak aluszik és feltámad az örökkévalóságnak, a feltámadásnak ama dicsőséges hajnalán. Szólj nekünk lelkésztestvéreknek, akik aláhaj­tott fővel állunk koporsójánál és könnyes szemmel, de rendületlen bizalommal tekintünk utána, szólj nekünk, hogy Ő boldog bizonyára, mert azt aratta, amit vetett az ő Urának szántóföldjében, a hitből megtartatást, a szeretetből reménységet, a reménységből valóságot és életet, aratta az Ő cselekedeteinek jutalmát. Szólj Atyánk a Te népednek, a pápai szent gyülekezetnek, szólj a mi egyházkerületünk minden falujában, mindén községé­ben, minden helyén lakó, Te reád néző, benned bizó híveidnek, szólj intéssel, hogy az elköltözött nagy lélek mellett bizonyságot tevén öltözzék fel és ne vessék le sohasem a hitnek, alázatosságnak, az Isten, ember és ezzel összeforrt hazaszeretetnek fejedelmi ruháját; szólj hozzájuk biztatással, hogyha megkéred is az ő lelkét, de azért gondoskodói a Te nyájad legeltetéséről, hogyha fájdalommal is olykor-olykor, de azért örökkévaló a Te irgalmasságod. Az összetört porrészeknek adj csendes pihenést a földben, ebben a százezernyi szenvedéstől megszentelt, éppen azért kibeszélhetetlenül drága magyar földben: Álmodjék a télben tavaszról, az éjszakában hajnalhasadásról, a leverettetésben diadalról, a sötétség­ben világosságról, a burkolt szolgaságban álmodjék szabadságról, igazi szabadságról. A Te Igéd pedig hirdettessék nékünk Urain a Te ihletett szolgádnak ajakán ama reggelről, amikor akik elaludtak, a Krisztus nevében, az Ő dicsőséges hatalma által feltámasztatnak az örökkévalóságra, az örök életre. Ámen. A főiskolai énekkar, melybe ez alkalomra be­hívták Gáty Ferenc, Kurucz Gyula és Szabó Géza lel­készeket is és amelyet Hatvani Lajos ének- és zene­­nár vezetett, gyászéneket zengett s ezután dr. Ravasz László mondta el megragadó beszédét: Lekció : Máté 25 : 14—26. Textus: Luk. 15: 8—13. Alapigénk a hamis sáfár példázatához fűződik s azért emlékezetünkben fel kell azt újítanunk. A hamis sáfár rendszeresen csalta urát, hogy öreg napjaira n^gy vagyont tegyen félre. — De az ura megtudta és számon­­kérte. Jött a nagy összeomlás : mehetett a kényes, finom, úri sáfár koldulni vagy kapálni. De ő megpróbálta fo­kozni bűnét és vakmerőén betetőzni azt. Kockát vetett: vagy hatot, vagy vakot. Behívatta a bérlőket és meg­­hamisíttatta velük a szerződéseket. Ez ötven bátus olaj­jal fog kevesebb bért fizetni, amaz húsz kórus búzával. Ha ennek a nyereségnek csak a fele a hamis sáfáré évenként: megvan a kenyere és szállása öreg napjaira. Jézus megdicsérte a hamis sáfár okosságát, úgy, mint ahogy megbámuljuk egy gonosztevőnek a vesztő­helyen tanúsított bátorságát, vagy egy kalandor láng­eszét, ha a bűnt, amit elkövetett, keményen kárhoztat­juk is. A világ fiai eszesebbek a bölcseség fiainál — mondja Jézus, mikor megállapítja: a hamis sáfár lele­ményes volt, ismerte a maga fajtáját, megmentette, ami elveszettnek látszott s felhasználta a jognak és pénznek kezében levő hatalmát — ezerszer kár, hogy nem igaz ügyre. Bezzeg tanulhatnának tőle a világosság fiai — tanulhatnátok tőle ti — fordul a tanítványaihoz. — De ti nem ismeritek a világot, impraktikusok és gyámolta­lanok vagytok és nem tudtok élni e világ javaival és erőivel. Itt vagyunk az Antal Géza életproblémájánál és egyszersmind a keresztyénség egyik legmélyebb prob­lémájánál, amit így tételezhetünk: a hívő ember és a világ. Ez a világ gonosz és csalárd, mondotta az egyik ágazat, vessük meg, forduljunk el tőle, ne vegyük tu­domásul. — A hívő elmenekült a világból s a világ megmaradt a Sátán zsoldjában. — Ez az aszkétikus világfelfogás. Édes a világosság és jó a mi szemeinkkel nézni a napot, mondja a másik ágazat és minden erejével arra törekszik, hogy minél többet megragadjon ebből a világból s mikor az egészet megnyeri, maga rabjává lesz. — Ez a renaissance felfogása. A középkor e két végletes tanácsa között ott van a reformáció programmja; tiétek minden, ti meg a Krisztuséi. — Élj e világgal az Isten dicsőségére. Légy úrrá felette, hogy általad és benned Istennek szolgáljon. Ez a puritán gondolat. Ébben a reformátori gondolatban is vannak árnya­latok. Éppen ezekből tetszik ki s ezeket tünteti elénk Antal Géza három orcája és egy lelke. 1. Antal Géza mindenestől fogva az ú. n. kultúr­­protestantizmus terméke és hordozója. E szerint isten­országa a céljához ért emberi műveltség. Eljövetele csak az idő kérdése, éppen úgy, mint ahogy a gyümölcs is csak idő kérdése, ha él s éppen virágzik a fa. Nekünk az a nagy feladatunk, hogy siettessük ezt az időt fel­világosítással, neveléssel, példaadással. Tudomány és anyagi jólét egymást segítve hozzák közel, társadalmi rend és személyiség valósítják meg. — A természet és a kegyelem világa között nincs meghasonlás; az ember, a világ, az élet magában véve jó s az a feladat, hogy minél jobb legyen. Kevés olyan tehetséges és rokonszenves képviselője volt ennek a gondolatnak magyar földön, mint a fiatal I Antal Géza. Jeles diák: legeszesebb, legkedvesebb, leg- i munkásabb a maga nemzedékében. Született diplomata, I valóságos világfi, pompás iró, tehetséges és mélysége­­■ két kereső bölcsész, akinek minden sikerül, aki min­

Next

/
Oldalképek
Tartalom