Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-04-14 / 15. szám
62. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. Püspöki székfoglaló beszéd. Irta és az egyházkerületi közgyűlésen felolvasta Medgyasszay Vince püspök. Mélységes alázattal és nagy engedelmességgel hajtom meg fejemet és telkemét ez alkalommal és e helyen is Isten előtt, meg lévén győződve a felől, hogy az Ő énrólam eleve elrendelő akarata nyilvánult meg a főtiszteletű dunántúli református egyházkerület presbitériumainak amaz elhatározásukban, mellyel engem e helyre, a püspöki tisztségre, a szolgálatnak nagyobb mértékére állítani méltóztattak. Ugyanazért nem is vonogatom magamat, mert tudom, hogy aki elhívott, meg is erősít, hogy az én munkám ne legyen hiábavaló a mi Urunk Krisztusunk anyaszentegyházának szolgálatában. Ez a szolgálat pedig komoly napokban száll reám, világválságoknak, a lelkek forrongásának, földrengések által a régi bástyák omladozásának, a megújulás elemi erővel előretörő kívánságának komoly napjaiban. A magyar társadalmi, politikai, nemzeti és egyházi élet programját ma egyetlen egy szó fejezi ki: reform. Már most kijelentem, hogy a napi pártpolitikától távol óhajtom magamat tartani, az én országom nem ebből a világból való. De ki kell jelentenem azt is, hogy egész szivemből, teljes elmémből és minden erőmből támogatni és istápolni fogom azt a törekvést, bárhonnét és bárkitől jöjjön is az, mely az én magyar nemzetem, közelebbről az én dunántúli magyar református népem anyagi és szellemi magasabb életszínvonalának, kultúrájának, boldogabb jövőjének megalapozását, fejlesztését, és a lehetőség szerinti tökéletességre emelését célozza és munkálja. Egyházi szempontból a mi hitbeli életközösségünk programmját hiven és félreérthetetlenül kifejezi már a neve is: református keresztyén. Igazolja ezt egész története, s a legközelebbi félévszázadban turtott négy országos zsinatunk munkája és törvénykönyve is. A fundamentum egy és ugyanaz mind a világ végezetéig: a Krisztus és az Őbenne vetett, hozzá ragaszkodó, megtartatást és üdvösséget egyedül tőle váró alázatos hit. Zsinataink azonban, midőn ez egyetlen fundamentumon építgették anyaszentegyházunk alkotmányának épületét, mindig számot vetettek a haladó idő követelményeivel is. Ebből a szemszögből nézve és vizsgálva legutóbb megalkotott és érvényben levő törvénykönyvünket, különösen annak egyházalkotmányi és misszióügyi rendelkezéseit, még a legszigorúbb bírálatnak is észre kell vennie a meggondolt és óvatos, de fokozatos és következetes előhaladást, fejlődést, — mai kifejezéssel: a reformtörekvéseket, melyek, ha természetük szerint máról-holnapra meg nem valósíthatók is, bizonyos azonban, hogy fel lehet találni bennük a hegyek elhordásának, a szakadékok betöltésének és a darabos útak egyengetésének szembetűnő nyomait. Fődolog itt is a becsületes végrehajtás, melynek, hogy a nekem juttatott, s nagyon is részszerint való talentumok szerint, részrehajlatlan, igazságos, s ahol kell, erőskezű munkása akarok lenni, erre jó lélekkel fogadást teszek. Általános programmom e nagyon rövid és egyszerű, de világos és félre nem érthető bejelentés: szolgálat. Nem tartozom azok közé, kik egy széllebbenésben már vihart látnak, de lehetetlen észre nem venni a legújabb időben, a mi dunántúli református egyházi közviszonyainkban is itt-ott a valláserkölcsi élet hanyatlását és annak szomorú, de egyenes következményét, a gyülekezetek belső és külső teste sorvadásának jeleit. Mindennek pedig egyetlen egy gyógyszere van: visszatérés a régi mesgyékre, ahhoz az ős kálvinista puritán lélekhez, mely oly csodálatraméltó volt a szervezésben, nagy és századokra kiható jelentőségű intézmények megalkotásában, kitartó a tűrésben, erős a megróbáltatásokban, szigorú a fegyelmezésben és alázattal dicsőséges a kivívott diadalokban. Hadd lombosodjék ki újra itt az a még nem is olyan régen hatalmas élő fa, melynek minden gyökérszála az elegyítetlen evangélium termőföldjéből táplálkozik, az a református közszellem, mely igazi szenteknek egyességévé, s ezáltal a legmos- I tohább külső életviszonyok között is oly erőssé, szinte ! legyőzhetetlenné tette a magyar református egyházat. Az én dunántúli gyülekezeti ideálom nem a pompás, hatalmas, székesegyházszerü templomok, nem is a külön- i ben minden elismerésre és dicséretre méltó otthon hall; gatott rádióprédikációk: hanem a régmúlt századoknak | azok a vesszőből font, agyagsárral betapasztott falu, de nemcsak ünnepnapokon, hanem a mezei munkára kimenetel előtt minden hajnalban imádkozó lelkek sokaságával telisded teli, sokszor kicsinynek bizonyult templomai, melyek bizony-bizony mondom, hogy egytőlegyig Istennek háza és a menyországnak kapuja voltak. Mikor a gyülekezet vénei még az innét elmaradtakat is számon tartották, s ha a távoliétel baj miatt esett, vigasztaltak és segítettek, ha világi érdek, vagy lanyhaság i miatt, feddettek és Ítéltek. Ne értessem félre! Nem hirdetek én e helyen mozdulatlanságot, merev dogmákhoz és régi formákhoz | való csökönyös ragaszkodást. Tudom, hogy az idők változnak, s azokban megváltozunk mi is. Át tudom tekinteni a szinte megmérhetlen távolságot a fatengelyes szekér nyikorgása és a repülőgép búgása között, de azt is látom, hogy az a magasan repülő csodagép nem ragadja magával mindig a lelket is ég felé, pedig ott a mi kincsünk. A nagy reformáció visszatérés volt az apostoli keresztyénséghez, a ma reformációjának is ennek kell lennie. Ez pedig annak kegyelme mellett, ki egyedül adhat növekedést, elsősorban mitőlünk függ, kik Isten igéjének hirdetésére és ezáltal Krisztus testének építésére a Lélek által elhivattunk. Ha lelkünket az apostolok bátorságának, Kálvin kötelességtudásának és Illés hitének palástja karolja át; ha mind erről bizonyságot is teszünk és pedig nemcsak az ige hirdetése által, hanem életünkön is megláttatik annak isteni hatalma, ha tudjuk, hogy Isten országa nem beszédben, hanem a lelkierő megmutatásában áll és ezt az erőt meg is találjuk a szelídségben, alázatosságban és szeretetben: egyenes út nyílik előttünk minden református egyháztag szívéhez, a közöny borulata megfényesül, a fagy felenged, Istennek lelke ismét megtölti az üres templomokat. S ostromolhatja az ezernyi ezer válság fergetege és hullámverése egyházunk hajóját, nem zúzódik szét a szirteken és el sem sülyed, mert benne lesz maga a Krisztus, még pedig nem az alvó, hanem aki a parancsnoki hídon áll, hogy elvezessen ideien! a lélek békéjének, odafent pedig az elkészített hajlékoknak boldog kikötőjébe. A régi alázatos hithez és puritán kálvinista élethez való visszatérés reformációjának munkájában a lelkipásztor segítőtársa: a piesbiterium, a misszió és az iskola. A presbiteri tisztség feltételeit, az azzal együttjáró jogokat, kötelességet és felelősséget a szentírás és az egyházi I. t.-c. olyan világosan és szabatosan leírja, hogy ahhoz semmi hozzátenni valóm nincs. Csak arra
