Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-04-14 / 15. szám
1935. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 63. oldal. kérem presbitertestvéreimet, hogy az egyházi törvények vonatkozó szakaszait újítsák fel olykor-olykor emlékezetükben, s olvassák el néha-néha otthon a család Bibliájából Pál apostol Rómabeliekhez írott levele 12-ik részét, Jakab apostol levele 2-ik részének 1 — 13. és Péter apostol első levele 5-ik részének 1—4. verseit. Olvastam redkiviil kemény bírálatot a mai presbitériumokról, azok felfogásáról és működéséről, s azt a talán túlradikálisnak is mondható javaslatot, mely gyülekezeti életünk bajai orvoslásának egyik hatékony és mellőzhetetlennek látszó gyógyszerét a mai presbitériumok feloszlatásában, illetve kicserélésében keresi és találja meg. Mi dunántúliak, Istennek hála, ennyire még nem vagyunk. Teljes reménységem van a felől, hogy nem is leszünk. Legyen szabad mégis figyelmeztetnem, hogy a presbiteri tisztség időhöz kötöttsége és először kisorsolás, azután pedig automatikus kiválás útján való megújításának lehetősége nemcsak azért van és nemcsak azért szükséges, hogy a már szolgálni tanáccsal is alig tudó aggastyánok helye nagyobb szolgálatra képes új erőkkel töltessék be, hanem azért is, hogy a tapasztalat szerint oda nem való, az egyháznak nem építésére, hanem rontására szolgáló elemek onnét kiküszöböltessenek. Aki a presbiteri tisztet, jogot és kötelességet csak az egyházközségek és egyháztagok úgy vélt anyagi érdekeinek az egyházi hatóságokkal és tisztviselőkkel szemben szakadásig való védelmezésében, minden téren és minden alkalommal a törvénnyel és törvényes rendelkezésekkel a lehető merev szembehelyezkedésben keresi és látja, — nem presbiternek való. Minden demagógia káros és utálatos, de sehol sem oly nagy mértékben, mint az egyházi közélet terén. Ennek a hősei a presbiteri tisztség hosszú évszázadok komoly, nem egyszer csodálatraméltó munkája, áldozatai és harcai által a csillagok magasságába emelt becsületét, tisztességét rántják a mélybe és a sárba. Régi tapasztalaton alapult meggyőződésem az, hogy az egyházközség belső és külső életének értékmérője a presbitérium. Egy hivatása magaslatán álló presbitérium megbecsülhetetlen áldás, egy minden jóban is gáncsoskodó, bizalmatlan, végletekig anyagias presbitérium kibeszélhetetlen átok. Presbitertestvéreim ! Én, a presbitertárs, arra kérlek, hogy „Legeltessétek az Istennek közietek levő nyáját, gondot viselvén arra, nem kényszerítésből, hanem örömest, sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal, sem nem úgy, hogy uralkodjanak a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak!“ A missziónak csak a neve és az egyház missziói munkájáról rendelkező III. t.-c. újabb keletű, maga a munka, ha más formában és más nevek alatt is, 19 évszázados, a reformáció missziói munkája pedig egyidős a reformációval. Kár, hogy még mindig nincs magyar neve. Lehetne tán általános gyülekezeti gondozásnak is nevezni. Ezt az általános gondozást az első időkben maguk az apostolok végezték, az emberiség nagy tömegeinek a Krisztushoz megtérése azonban csakhamar szükségessé tette e munkába más, Isten leikétől ihletett munkatársak alkalmazását is. Ma is a nagyobb lélekszámú gyülekezetekben van rá a legnagypbb szükség. De szükség van erre mindenütt. Az Útmutatók által irányított, s lélekkel végzett munka áldásai már ma is szembetűnően jelentkeznek. Bizonyos azonban, hogy a lelkipásztori gondozást, a hívekkel való állandó személyes érintkezést és kapcsolatot, azok jó és balsorsában való részvételt semmi más nem pótolhatja. Vigyáznunk kell, hogy a bármily gondosan kiválasztott segéderőkkel végzett missziói munka valahogy a lelkipásztori. gondozás meglazulására, mellőzésére ne szolgáljon ürügyül és alkalmuk Tapasztalatból ismerem a bibliai iskolák, bibliakörök, leány- és nőegyesületek, konfirmált ifjak egyesülete, gyülekezeti körzet gondozás stb. jótékony hatását: de szükséges, hogy az irányítás, a gyeplő mindig a lelkipásztor kezében maradjon. S vigyázni kell arra is, hogy e munka lélektelen külsőséggé, „rút megszokássá“ (Arany), s ezáltal értéktelené ne váljék. Bennünket, dunántúliakat, ezen a rendkívül fontos munkamezőn is a mi sajátos helyzetünk és viszonyaink, széttagoltságunk, szórványaink stb. szükségleteinek helyes felismerése kell, hogy vezessenek, természetesen az általános irányvonalakba is bekapcsolódással. Az is bizonyos, hogy nagyobb városokban más az adottság is, más a célravezető missziói munka is, mint a pár száz lelkes helységekben és egyházközségekben. Legyen szabad az elmondottakat az egyházkerüíeti és egyházmegyei missziói bizottságok becses figyelmébe ajánlanom. Magyar református egyházunk önfenntartásának, állandó reformációjának hatalmas eszköze és fegyverzete a vallás szabad gyakorlatának jogával lényeges kapcsolatban álló, s mindenestől az egyház testéhez tartozó alsó-, közép- és felső iskolák. Ha az ezekkel kapcsolatos gondolatokat mind papírra akarnám vetni, a könyvek Írásának alig lenne vége. Mennyi próbálkozás, mennyi kísérlet, a folyton változó reformtörekvések és intézkedések milyen áradata az utolsó másfélévtized alatt! El kell azonban ismernünk, hogy légió volt a pótolnivalók száma is. A tanítás és nevelés ügyeit intéző bölcsek szerint ma sem kell a javításra várók után keresgélni. A száz mérföldes lépésekkel haladó kultúra úgyszólván évenként más-más és fokozottabb igényeket állít elénk. Az én eszményem: a saját élethivatásuk szerint mindeneket teljes fegyverzettel ellátó, izig-vérig magyar, de mennyei polgárságra is vágyó, munkás, erős rajokat kibocsátó kálvinista iskola, a magyar reformátorok és a magyar reformáció nemzetmentő, országépítő iskolája. Test- és lélekmentés iskolája a nyári gyermekmenedékháztól, az óvodától kezdve az elemi-, közép- és felső iskolán — ezekkel kapcsolatban az istenházán keresztül — egész a ravatalig. Leghiányosabb fegyverzettel, legkevesebb szakismerettel lép a nehéz élet kemény harcaiba éppen az az osztály, melyet a mai gazdasági világválság a legközelebbről érint: a mi magyar református egyházközségeink és intézményeink legnagyobb részben fenntartója, gerince, a kisbirtokos földmives osztály. Ennek az osztálynak anyagi, s ezzel kapcsolatos lelki válsága alapoka az egyházi élet hanyatlásának, intézményeink válságos helyzetének is. Legerősebb gazdavédelem, az én látásom szerint, nem a kisbirtokok védettsége, hanem az ifjabb gazdanemzedéknek a megváltozott termelési és értékesítési viszonyokhoz alkalmazkodni tudó több tudása és magasabb képesítettsége. Ennek nyújtására a mai gazdasági ismétlőiskolák immár nem elégségesek. Eredménnyel biztatnak a több nagyobb városban létesített téli gazdasági tanfolyamok, de ezek részben költségesek, nehezebben hozzáférhetők, de befogadóképességük sem megfelelő. Épen azért örömmel propagálok minden olyan elgondolást, mely az erőteljesebb gazdanevelés megvalósítására irányul. Magyar nemzeti és református érdekközösség ez is. A közép- és felsőbb fokú iskolák reformmozgalma állandó folyamat, erős és jó kezekben van, szebb jövőt igér. Nekem e tekintetben egyetlen megjegyzésem és kívánságom van: megfelelő tanítást, de ennél több nevelést. Ez utóbbit nem annyira a beszéd, mint inkább a példa, a jellem, a jó modor ráhatásának hatalmával.