Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-02-17 / 7. szám
30. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. A falvak szociográfiája. A mai ifjúság Európa-szerte különös szeretettel foglalkozik a falu problémájával. Nem egyszerű kíváncsiság ez csupán, hanem egy sok vonatkozásban elhanyagolt terrénum után való tudatos érdeklődés. Az u. n. faluszemináriumok munkája két irányban törekszik célját megvalósítani, részint meg akarja ismerni a falvak életnyilvánulásait, részint megfelelő gondoskodással magasabb kultúrszintre akarja emelni a falu lakosságát. Az e téren Európa-szerte megindult kutató munka még eddig csekély konkrétumot tud ugyan felmutatni, de minden remény meg van arra, hogy bízhatunk a fáradozás eredményességében. Ezen egyetemes faluszemináriumi munkába kapcsolódott bele a pápai gimnázium három felső osztályú növendékeinek eminens csapata, azzal a szándékkal, hogy a Balatontól északra fekvő falvak társadalmi, gazdasági és néprajzi életnyilvánulásait felkutassa. Ennek a célnak az elérésére a legfelkapottabb a faluszemináriumi rendszer, melyre iskolapélda a Pro Christo diákszövetség protestáns internátusának alakulata, vagy a romániai Gusti professor vezetése alatt álló ifjúsági egyetemi hallgatók serege, vagy a dr. Ujszászy Kálmán sárospataki főiskolai tanár által megszervezett kutatógárda működése. E szemináriumi rendszer részletes és minden kérdésre kiterjedő munkát végezhet, de módszere mégse tekinthető tökéletesnek. Ennek a lényege t. i. az, hogy kisebbnagyobb csoportok látogatják meg a falut kutatás céljából, hogy a nép között elvegyülve azt minden irányban a legbehatóbb vizsgálat alá vessék. Nem szándékozom bírálat tárgyává tenni ezt az eljárást, csak annyit jegyzek meg, hogy ezt a módszert nem tarthatjuk szerencsésnek. Az így végzett munka lehet sokoldalú, sőt kellemesen is végezhető, de több idegen fiatal embernek egy faluban való huzamosabb tartózkodása bizalmatlanná teheti a falú lakosságát. A szemináriumi rendszert nem szabad visszautasítanunk, de szűk határok közé kell szorítanunk olyan módon, hogy az ne legyen egyéb mint a vállalkozó ifjak részére időnként rendezett előkészítő tanfolyam, hogy ott a kutatásra készülő jelöltek kellő kiképzésben részesüljenek, megismerkedjenek azokkal a segédtudományokkal, melyek nélkül a dilettantizmus útvesztőjébe tévedhetnének. A szemináriumnak ezen ismeretközlésen kívül főcélja az is, hogy ott összeállítsák azokat a szempontokat, melyekre figyelemmel kell lenni a kutatás alkalmával. Ez az utóbbi munka különösen jelentős, mert ezen keresztül látja meg a jelölt, hogy nem száraz adatgyűjtésről van szó, hanem az összes segédtudományok felhasználásával kell megrajzolni mindazt, ami jellegzetes egy falura vonatkozólag. A megfelelő előkészítés és a szakismeretek megszerzése után a szeminárium tagjai egyenként keresik fel a kiválasztott falut és ott hosszabb egy helyben lakással igyekeznek feleletet keresni a falú életkörülményeire vonatkozólag. Az egyetlen helyes szempont ebben a tekintetben az, hogy mindenki a saját faluját ismertesse, azt a falut, ahol felnőtt, amit már eddig is jól ismer, ahova évről-évre pihenni haza szokott járni. Ott otthonosan mozog, ismeri a falu apraját-nagyját, azoknak gondolkozásmódját, elvegyülhet mulatozásaikba, megfigyelheti szórakozásaikat, magasabb végzettségénél fogva megbecsült tagja az intelligenciának és nem idegen az alsó néposztály előtt sem. A falu vezetősége szívesen segítségére lesz, ha adatokat gyűjt, de a falu vénei sem oly tartózkodóak, ha a népies emlékek vagy általános életkörülményeik felől tudakozódik. Ez tehát a legszerencsésebb megoldás a faluszeminárium munkájában, ha mindenki a saját faluját ismerteti. Ehhez csak az kell, hogy az illetők alaposan felkészüljenek a kijelölt munkára és szeretettel karolják fel a "kérdést; tanulják meg azt, hogy mit kell meglátni és hogyan kell meglátni a dolgokat. Ha kitudják nyitni a szemüket, akkor egyegy ifjú. többet végezhet két hónap alatt, mintha egész szemináriumi hallgatóság szállná meg a falut kutaYás szempontjából. E módszer természetesen nem mondható teljesen kifogástalannak, me.rt részint élhanyagolja a falugondozás problémáját, részint kötve van azon falvakhoz, amelyekből az ifjúság toborzódott, de mivel a kutató gárda évről-évre változik, így a munkakör is folyton alakulhat. Lehet, hogy egyes, típusos falvakra csak évek múlva kerülhet sor, de mivel a falukutatás munkája, ide értve a helytörténeti kutatás eredményét is, ma még elég kezdő stádiumban van, nem kell félnünk, hogy túlságosan sablonos eredményeket fogunk elérni az első esztendőkben is. Nem akarom most a részletes munkaprogrammot ismertetni (egy későbbi számban arra is sort kerítünk), csak annyit jegyzek meg, hogy a pápai gimnázium ifjúsága már magáévá tette ezt az eszmét. Az első összejövetelen megbeszéltük a feldolgozásra váró tárgyköröket, körvonalaztuk a szociográfia lényegét és körülbelül tisztáztuk, hogy milyen szempontok szerint kell csoportosítani a falura vonatkozó kérdéseket, egyszersmind megállapítottuk, hogy melyik falvak kerülnek feldolgozásra. Biztató jelnek tarthatjuk, hogy e munkára az intézet legjobb növendékei sereglettek össze. A három felső osztályból 32 növendék jelentkezett, ennél többre nincs is szükség, de ezeknek 76o/o-a jeles tanuló, tehát minden remény meg van rá, hogy a vállalt munkát el is tudják végezni. Nem kell hangsúlyoznom, hogy e falukutatással is a pápai főiskola eleget kíván tenni annak a kultúrtradiciónak, melyet a Balatontól északra fekvő kis falvak tengerében évszázadok óta betölt, és erre a munkára épp azokat az ifjakat tartja legalkalmasabbnak, akik e sok kis falu egyszerűségéből kiemelkedve az ősi intézet falai közé összesereglettek. Dr. Soós Adorján. Hála. Ilyen is van! Nem hiszitek? Példával szolgálok. Imre Júlia oki. ref. tanítónő, nőnevelő-intézetünk volt kedves növendéke, aki a múlt évben szerezte meg oklevelét, a napokban alábbi levelet írta nekem: »Mint tavaly végzett növendéke a pápai Ref. Nőnevelő-Intézetnek, szemtanúja voltam a pápai templom építésének és most, hogy elkerültem e kedves helyről, most is nagyon érdekelnek a pápai események. Hazajőve, nagyon csodálkoztam azon, hogy itt az Alföldön milyen kevesen tudnak arról az áldozatos, szép munkáról, amely Pápán folyik. Nagyon a szivembe zártam Nagytiszteletű Úr búcsúztató szavait: ne feledjük el, hogy öt évig ennek az intézetnek és közvetve a pápai egyháznak növendékei voltunk és ne legyünk hozzá hűtlenek. Törekszem arra, hogy ezek a szavak necsak elröppent szavak legyenek számomra, hanem cselekvésre ösztönző, figyelmeztető szavak. »Amennyiben kevesebben vagyunk más vallás leányainál, annyival különbeknek kell lennünk.« Szeretnék valami szolgálatot tenni a pápai egyháznak
