Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-02-10 / 6. szám
26. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. tunk meg néhány kósza hírnél többet az elmérgesedett helyzetről. Ez a néhány hír is csak a svájci egyházi sajtó keriilőútján jutott el hozzánk. Nem lesz hát érdektelen, ha közöljük most olvasóinkkal egy ismert nevű németországi lelkésztársunk tájékoztató levelét. A levél még a múlt év november 22-én kelt s megjelentetése a közlési engedély megszerzése miatt sajnálatosan késett, — de azért talán még idejét nem múlta. íme a levél: »...Fogadja szívélyes köszönetemet leveléért! Nagyon örülök, hogy ily módon fordult hozzám, és hogy most egészen nyíltan adhatok tájékoztatást kérdésében. Feleletem először is az, hogy az evangéliumot Németországban tilalom nélkül és akadálytalanul lehet hirdetni. Én, mint azt beszámolóimból is látja, az egész országban ide-oda utazgatok és soha a legkisebb nehézséget sem tapasztaltam; az evangélium csorbítatlan teljességében hirdettetik. Ha tehát azt mondják, hogy népünknél elszánt és komoly mozgalmakat betiltanak és elnyomnak, ez nem igaz. Ez csak egyike annak a sok hazugságnak, amelyet ma külföldön terjesztenek. Mi most is, mint eddig szivbeli hálával járulunk Isten elé, hogy nekünk Hitler Adolfban olyan férfiút adott, aki a bolsevizmustól mentett meg bennünket. Öt azokhoz a birákhoz hasonlítjuk, akiket a régi időkben Izráel népe kapott. Ha Izráel bajban volt, támasztott Isten bírát, ki a népet az ellenség hatalmából kiszabadította. Épp így tekintjük mi most is mint eddig Hitler Adolfot Isten kegyelmi ajándékának a mi német népünk számára. Ö teremtett ismét rendet és fegyelmet országunkban, ő veteti véget erős kézzel annak az erkölcstelenségnek, amely mind szélesebb körökét elragadott. Ebben a tudatban érzünk hálát mindazért, amit Isten országunkban és népünk között tett. Szemünk előtt áll egy olyan népközösség, amilyet az egész német történet folyamán nem láttak. De... és most jön, sajnos, egy de! De amint ez a népközösség előállott, az Ellenség nem nézhette jó szemmel, hogy Németországban mindez ilyen szépen történik, és reánk hozta az áldatlan egyházi harcot. Összeállt egy kisszámú csoport »német keresztyén hitmozgalom« név alatt és mindenféle hatalmaskodással igyekezett hatalmába keríteni az egyházat. Ezeknek a »német keresztyéneknek« a tana bibliaellenes. Mig az igazi evangélium a körhöz hasonlítható, amelynek csak egyetlen középpontja van, nevezetesen Krisztus, addig a »német keresztyének« tana ellipszis, melynek két gyújtópontja van: a fajiság és Krisztus. Olykor éppen ebben a sorrendben: a fajiságé (Volkstum) az első hely csakugyan. Ebben. természetesen nem érthetünk egyet s így lehetetlenség reám nézve, hogy a »német keresztyénekkel« összhangba jussak. De másrészt az úgynevezett hitvallásos fronttal sem érthetek egyet; ez — mint egyre *hallom — visszaél a szószékkel és a szószékről vezeti a harcot a birodalmi püspök ellen. Épp most írt nekem egy keresztyén hivő, hogy manapság lehetetlen templomba járnia, mert a hitvallásos front templomában folyton csak izgató és gyűlölködő prédikációkat hall. El is határozta, hogy egy szabadegyházat keres; ott majd igazán a bibliai evangéliumot hirdetik. Én mind a két mozgaloménál szemben neutrálisán viselkedem és így gondolkozom: nem feladata Isten fiainak ebben az egyházpolitikai harcban való részvétel. Én azt tekintem az élő keresztyének feladatának, bizonyítsák be, hogy a földnek savai s a világ világosságai. Ez az a feladat, amit most betölteni igyekszem és ebben semmiképpen, sohsem akadályoztak. Sőt — elmondhatom — a nemzeti szociálista párt osztagai gyakorta megkértek, hogy részükre külön istentiszteletet tartsak, pedig jól tudják rólam, nem szépítem és tompítom mondanivalómat és hogy világosan, teljesen és hamisítatlanul prédikálom az evangéliumot. Amint mondtam, ebben semmiféle tilalommal nem gátoltak. Nagy szomorúsággal fájlalom az egyházi harcot, meg kell mondanom azonban, hogy mind a két fél hibás. Az ember csak azon imádkozhatik, hogy Isten mielőbb avatkozzék már bele. Mert ha ez így megy tovább, akkor Hitler Adolf bizonyára megcsinálja az egyház és állam szétválasztását, annak pedig nagyon rossz következményei lesznek. Nem folyósítják majd tovább azt az 50 millió államsegélyt, amit manapság az egyház kap és nem lesz többé joga az egyháznak adókivetésre sem stb. Mindennek pedig egyenesen végzetes következménye lenne némely vidéken, ahol semmiféle, vagy csak nagyon gyenge hitélet van. Más szempontból nézve viszont, ezen sem tudnék szomorkodni. Visszajutnánk így az őskeresztyén állapothoz, melyben egy elszánt, hívő gyülekezet állott szemben egy pogány néptömeggel. Az Úr gyülekezetén pedig a pokol kapui sem vehetnek diadalmat...« Német lelkésztársunk köszönettel vett leveléhez néhány kísérő szót kell fűznünk. Kár, hogy egy kényes pont fölött nagyon gyorsan elsiklik: kisszámú csoportnak mondja a német keresztyének »hitmozgalmát«, s ez a csoport — melyről levélírónk is igen elítélően nyilatkozik — mégis hatalmába keríthette és kerítette is az egyházi vezetést. Az ismeretlenség homályából előhozott és Bodeíschwingh Frigyessel szemben birodalmi püspöki méltóságba emelt egy tábori lelkészt: Müller Lajost s vele együtt beállított egy hozzá hasonló egyénekből álló, új egyházkormányzati testületet. Amilyen szellem vezette a »választást«, olyan vezeti a kormányzást is. Erre csak egy sokat sejtető adatot említünk: nemrégiben 112 theologiai professzor nyílt levélben szólította fel Müll ért, hogy az egyház érdekében hagyja el a püspöki széket. Itt tehát nemcsak egy kis csoport szándékáról, hanem egy mozgalom — reméljük ideiglenes — diadaláról van szó. Lelkésztársunk levelében az a meglepő, amit a birodalmi püspökkel kapcsolatban, a hitvallásos front emberi gyöngéiről mond. Lehet, hogy a ‘hitvallásos frontbelieket elragadja az indulat, de vájjon mi mindent kellett és kell ma is napról-napra tapasztalniok ezeknek az egyházukhoz híven ragaszkodó és hitükért egzisztenciájukat is kockára tevő lelkipásztoroknak és nem-lelkipásztoroknak, hogy elveszítsék türelmüket és folytonos harcban-állásra kényszerüljenek. S ha így áll a dolog — már pedig a jelek a hitvallásos front magatartását nagyon is indokoltnak és tiszteletreméltónak mutatják, — vájjon levélíró lelkésztársunk pártatlanságát nem kell-é túlontúl kényelmes álláspontnak találnunk. ö, mint evangelizátor, úgy látszik, e levél megírásakor nem számolt eléggé a történelmi egyház tényével. Ha egyszer egyház van — már pedig nem véletlenül és nem ok nélkül van —, egyáltalán nem lehet közömbös, kivált a felelősséget érző istenfiakra ! nézve, hogy csakugyan egyház-é az egyház, vagy pedig csak egy bibiiaellenes politikai csoport ragadmánya; Krisztusé-e, vagy pedig valaki másé? Ebben az esetben még az sem mentesíthet a döntés és a j vele járó harc alól, ha a jobbik részen is hibát le-
