Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-02-10 / 6. szám
1935. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 27. oldal. hét látni. Vájjon a hiba észrevételében nem csak újabb tettre-kötelezés rejlik-é? De természetesen ezzel korántsem mondjuk, hogy a hitvallásos front harcában, vagy esetleges diadalában való részvétel bárkit egy pillanatra is felmentene a kötelezettség alól, hogy só és világosság legyen. Török István. Mégis . . . így is kezdhetném: mégis mozog a föld. A paizsos férfiú szöges ostorával végig vágott országunkon és végig vágott a lekapcsolt részeken szenvedő testvéreinken. Végig vágott úgy, hogy kiserkedt a vérünk. Végig vágott úgy, hogy jajjá, kínná vált az életünk. És úgy látjuk, hogy a Sátán győzedelmeskedett felettünk. Letiport, legázolt bennünket és most a vérünkön, a lelkűnkön tapos. Sokszor úgy látjuk, mintha már megadta volna magát ez a legázolt nemzet az ellenség által kimért szomorú sorsának. Mintha már alig volna mozgás, indulás, élet a nemzet testében. Mintha már végigvágódott volna a földön — »s a sirt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül«. Néha úgy rémlik, mintha a föld is mozdulatlanná, élettelenné vált volna adattunk. Mintha kihalt volna minden ezen a szegény, árva magyar földön. Minden akarás, minden célkitűzés, minden elhatározás, minden eszmény és minden eszmény felé való törekvés. Mintha kihalt volna a hit a jövendőnkben, a rendeltetésünkben. És mégis! ... Ne higyjétek azt, hogy kihalt a hit, kihalt a remény, kihalt az élet ezen a földön. Ne higyjétek' azt, hogy nincs eszmény, amelynek fölragyogtatására föl ne dobbanjanak a szivek az árva magyar földön. Van eszmény, amely vonz, amely tettre készt, amely áldozatra sarkalja legázolt nemzetünk és megsanyargatott egyházunk fiait. A reformátorok szent örökséget hagytak ránk és ezt a szent örökséget két kézzel szorítjuk szivünkhöz most is. Amikor a szent Sionról van szó, akkor tudjuk meg, hogy mily sokan vannak e hazában, akiknek gyönyörűségesb hely nincsen a nagy világon, mint a szent Sión; akkor tudjuk meg, hogy nem mese, nem képzelődés és nem költészet, hanem élő valóság az, amit a zsoltáríró énekel s amit ő utána mi is énekelünk: »Bár ínyemhez ragadjon az én nyelvem, Ha Jeruzsálemre nem óhajt szivem^. Igenis, mégis mozog a föld. Igenis, van hit, van remény, van szeretet, van lelkesedés, van hála, van feltörekvő élet, amely nem ismer lemondást, nem ismer megalkuvást. Nekem alkalmam van megtapasztalni a magyar református szivek lángoló hitét, megható szeretetét, a drága Sionért való szent lelkesedését. Azért, mikor azt hallom,, hogy nem lehet ma semmit cselekedni,, hogy minden mindegy már ennek a népnek, hogy kihalt már az élet után való vágyódás is, kihalt a szentség után való sóvárgás is, az élő Istenhez való szomjuhozás is, —. akkor szivem minden idegszála ellentmond, és odakiáltom mindenkinek, hogy tévedés! igy látszik, de a mélységekben a valóság mégis más. Mégis!... Aki már elcsüggedett végképen és lemondott mindenről, aki már nem tud hinni a hitben, annak szeretném megmutatni azokat a leveleket, amelyeket megszállt területről kapok református testvéreinktől, magyar véreinktől. Mikor egy ügyvéd úr mély meghatottsággal emlékezik nevelő anyjára, a pápai református főiskolára és ezzel kapcsolatosan a pápai református egyházra s mikor irántuk érzett, igaz gyermeki szeretetből fakadó és »soha meg nem szűnő hálája érzetét« 100 (egyszáz) pengős adományával pecsételi meg, — nem azt kell-e erre mondanom, hogy igenis van hit, van remény, van szeretet, van hála és van lelkesedés! Mikor egy özvegy asszony a megszállt területről 300 csehkoronát küld a pápai egyháznak, amelynek körében soha nem élt, soha nem volt és még bocsánatot kér, hogy csak ennyit tud küldeni: mit mondjak erre? Olvasnátok csak a reszkető kézzel írt sorokat, amelyekben megáldja a pápai egyházat! »Adja a jó Isten, hogy mielőbb elkészülhessen az új templom. Hallgassa meg benne elmondott minden imájukat, közülök azt is, amit hazánkért s érettünk, elszakadt magyarokért mondanak.« Mikor egy szegény asszony átjön a megszállt területről és Nyíregyházán adja föl az ő öt pengőjét a pápai templomra: mit mondjak erre? a buzgóságnak, a hűségnek, az egyházszeretetnek, a testvériség érzésének mily magas foka ez? De nemcsak a megszállt területről vannak példák, hanem csonka hazánk területéről is. Özv. Stoff Jánosné Nagyszőlősről utasítja Budapesten lakó ügyvédjét, hogy 20 pengőt küldjön a pápai templomra, llyés Albert, a székely földről kiüldözött református székely, Miskolcról küld 3 pengőt ezen szavak kíséretében: »Ha a magasba emelkedett gyárak kéményeinél még magasabbra emelkednének a templomok tornyai, akkor az emberiség sorsa nem lenne olyan kétségbeejtő, mint ma. Különösen a magyarok sorsa«. Elemi iskolás gyermekek meseórát rendeznek Szattán és jövedelmük felét elküldik a ref. templom javára. A szentesi reálgimnázium ref. vallású tanárai felbuzdulnak, maguk között gyűjtést rendeznek a tőlük távol fekvő pápai egyház javára. Özvegy Ary Lajosné Paszabról (Szabolcs) küldi nagy szeretettel az ő kis pénzét, amely a bibliai özvegyasszony példájára emlékeztet. Van, aki egy darab 20 filléres bélyeget küld, mert mást nem adhat, de amit tud, szivének szeretetével eljuttatja hozzánk. Nem is az összegek az érdekesek a küldeményekben, hanem a lángoló hitről és lelkes szeretetről tanúskodó sorok, amelyek szinte lüktetnek előttünk! »Egy-két tégla a pápai templom zsoltáros falaihoz!« írja Nevelics Margit Budapestről és elküldi az ő 10 pengőjét. »A pápai főiskolának egy régi tanulója szeretettel küldi e csekély összeget Isten dicsőségére, a pápai templom építésére« —írja Tóth János állami tanító Kispestről és elküldi, az ő 10 pengőjét. »Nekem is hozzá kell járulnom pár téglával a mi szép nagy templomunk felépítéséhez«, írja Csiszár Béla Budapestről. »Szerény jövedelmem mellett csekély összegű az adomány, melyet Isten dicsőségére letehetek, de ezt a 10 pengőt örömmel és hálával küldöm.« És ilyen írások százával vannak a kezeim között. Egyik meghatóbb, mint a másik. Egyik jobban igazolja az én hitemet, mint a másik. Egyik jobban megerősít abban, hogy mégis mozog a föld, hogy mégis van hit, remény, szeretet e haza földjén, — mint a másik! A mezőföldi és a pápai egyházmegyék esperesei, mikor megmutogattam nekik a templom-ablakokat, föllelkesülve és örömmel eltelve mondották, hogy mindenképen rajta lesznek, hogy egv-egy impozáns ablakot egyházmegyéjük vállaljon. Kifejezetten az egyházmegye, eltekintve az egyes gyülekezetek-
