Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-12-29 / 52. szám
1935. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 239. oldal. lomozáson és temetésen kívül is nagy szükség van. Résen kell állnia. E téren szeretném mnnkára hívni és serkenteni kántortestvéreimet is, kiknek az egyházi munkába való mélyebb bekapcsolódásától sokat remélhet egyházunk. Mint a belmissziói munkában, éppen olyan nagy szükség van a tanítóban a kántorra, az egyházi énekzene ügyének felkarolása körül. Észre kell venni, világosan meglátni református ének-zene ügyünk fontosságát, mert az egyházi élettel szoros kapcsolatban van. Azt mondják, hogy a református köznép ma már nem szeret és nem is tud énekelni, ezért üres székek előtt prédikálnak a lelkészek. Azt is mondják, hogy énekeink nem szépek, elavultak, nehezek: ezért a református intelligencia kerüli a templomot. Ha valóság volna is, mindezt csak tünetként lehetne fölismerni és kezelni, mert a mutatkozó betegség igazi oka másban van. De hogy az éneklésre és énekekre még mint bűnbakra se lehessen hivatkozni, meg kell vizsgálni az énekzene ügyet minden oldalról. Köztudomású, hogy a zsoltárok szövege a Bibliából vétetett. A zsoltárok könyvének darabjait egyenest Kálvin buzdítására, aki kizárólag csak a bibliai szöveget tartotta gyülekezeti éneklésre alkalmasnak: Marót Kelemen és Béza Tódor foglalták francia versekbe. Lobwasser Ambrus német fordításának fölhasználásával Szenczi Molnár Albert ültette át a zsoltárszövegeket magyar nyelvre. A fordításra azért vállalkozott, mert az eddigi fordítások nehézkesek, rossz rimüek voltak. Szenczi Molnár Albert nem a dallamokért fordított, még kevésbbé az idegen ritmusért. Ő csak az énekszöveget akarta jobbá tenni. Ahol a nyelv zeneiségével élni akart, mindig magyar ritmust használt; idegen ritmusra verseinek, a zsoltároknak egyetlen sorát sem alkalmazta. Hogy kell-e, lehet-e az ő javításán javítani, az nem kétséges. Módjával lehet is, kell is; de Sz. Molnár Albert érdemei elvitathatatlanok. A dicséretek szövege is részben régebbi zsoltárfordítás vagy átdolgozás. A dicséretek között vannak régi és új dallamuak, vagy a zsoltárok melódiáira énekeljük azokat. A zsoltárok melódiái az úgynevezett genfi dallamok. Szerzői Bourgois Lajos és Dagues Péter, genfi kántorok voltak. Orgonára először Qoudimel Kelemen, francia zeneszerző írta át ezeket az énekeket. Most jön az egyik kérdés: hogy szépek-e ezek az énekek? Alkalmasak-e gyülekezeti éneklésre? Hogy alkalmasak, azt több, mint 300 esztendő bizonyítja. A róm. kát. magyar népénekek lehet, hogy fülbemászóbbak, népiesebbek és könnyebben tanulhatók. De nem magasztosabbak, nem egyháziasabbak. Az lehet, hogy nálunk néhol nem jól énekelnek. Például a Bodrogköz némely községében, aztán Borsodban nagyon elnyújtják a tempót. Még Debrecenben és Sárospatakon is lassabban énekelnek, mint kellene. Általában egy hanggal mélyebben kell énekelni, mint ahogy az énekek az énekeskönyvben találhatók. És végül mérsékelt, csendes hangon, nem pedig erőlködve, kiabálva kell énekelni, mert ez ellenkezik a széppel. Az éneklésen lehet javítani, de csak úgy, ha gondját nem ejtjük el, nem vetjük ki lelkűnkből, sőt az egyházi ének-zene ügyét, amint azt egyházunk hű fiainak kell: szeretetünkbe fogadjuk. Á zsoltárdallamok kiválóságát, nagyszerűségét elismerik mások is. Elismerik velem vitázó ellenfeleim is. De azt mondják, hogy másként, az úgynevezett genfi ritmusban kell őket énekelni. Ez a fő ütközőpont abban a vitában, mely összes egyházi lapjaink hasábjain köztem és ellenfeleim között három évig folyt. Én tudni- | illik azt állítom és bizonyítom, hogy a genfi dallamok ritmusukban megmagyarosodtak. Ellenfeleim követelik az idegen, jövevény nyugateurópai ritmust. Ez a követelés pedig nemcsak gyakorlati szempontból okozna nehézséget, hanem egyenest szembehelyezkedik Kálvinnal, ki ezt mondja: „ . . . énekelni az illető ország köznyelvén kell, hogy az egész gyülekezet megérthesse azt.“ Tehát nálunk nem latinul és nem franciául, hanem magyarul, Kálvin szerint is nemzeti nyelven kell énekelni. A nemzeti nyelvvet pedig együttjár a nemzeti ritmus, amit elhagyni, megtagadni bűn. Az énekek orgonakiséretét nem a régi egyházi stílusban szokás végezni, hanem abban a stílusban, mely az eddig megjelent magyar korálkönyvek révén már is elterjedt az országban. A Magyar Református Kántorkönyv, melyet szerkesztésem alatt a Református Énekvezérek Egyesülete adott ki, ugyanezt a stílust használja, mégis olyan módon, ahogy a világhírű Bach Sebestyén dolgozott. Tőle igyekeztünk tanulni. Mikor a templomba megyünk, akkor t. i. nem érdekel bennünket a zenetörténet, Hogy a régi századokban miként összhangosítottak, az ilyenkor mellékes. Bach Sebestyén a világ első orgonistája volt. Nála megtaláljuk egyházi énekeinknek azt a ritmusát is, mellyel a magyar reformátusok is századok óta élnek a templomokban. Kántorkönyvünk az énekeket többnyire két feldolgozásban is közli, s mindegyiket megfelelő rövid elő- és utójátékkal látja el. Ebben megelőzte és felülmúlta a külföldi hasonló munkákat. Nagy érdekessége és érdeme továbbá, hogy benne harminc különböző egyéntől találunk átiratokat. Az átírok között olyan nevekkel találkozunk, mint Szabados Béla, Siklós Albert, Sarudy Ottó, Kovács Dezső, Vikár Sándor és mások. Mikor a kántorkönyvről szerényen megemlékezni bátorkodtam, ezzel ráakartam mutatni arra a munkásságra, melyet a magyar ref. kántorok egyesülete református egyházi közérdekből végez. Ha a református egyházi ének-zene ügyét szolgálni akarjuk, tömörülnünk kell s egymást támogatnunk. A kántorok anyagi javán és erkölcsi súlyának emelésén egyedül ez az egyesület és lapja, a Zeneközlöny munkálkodik. Fölemlítsem-e az ORLE-t és Lelkészegyesület cimü lapját, hogy milyen sikereket ért el ? Ezeket, a lelkészek összefogva tartják fönn. Semmiből semmi sem lesz, hanem csak munkából és szeretetből. A református ének-zene mélyebb művelését a kántorok egyesülete indította meg. Ha legutóbb, a vita idején egyházi lapjaink kivétel nélkül foglalkoztak az egyházi ének- és zene kérdéseivel, ez is a kántorok törekvéseinek az érdeme. f KÖNYVISMERTETÉS-...— -\«*J Szőllőssi Mihály: Az Úrért s hazájokért elszéledett és számkivettetett bujdosó magyarok füstölgő csepüje. Kolozsvár, 1676. Budapest, 1935 16-r. 128 1. Ara 60 f, díszes vászonkötésben 1'20 P. A XVII. század legszomorúbb idejének, a gyászévtizednek pompás imádságos könyve, amelyet a magyar kegyességirodalom kitűnő kutatója és feldolgozója, dr. Incze Gábor budapesti vallásoktatási szakfelügyelő adott ki a Sárospatakon csonkán és Kolozsvárt ép példányban megmaradt eredeti után. A II. Rákóczi Ferenc halála kétszázados évfordulójára megjelentetett könyvecske ma is időszerű és alkalmas ajándék komoly református emberek számára. Megrendelhető az Egyházkerületi Iratterjesztésnél Pápán.
