Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-02-03 / 5. szám
Negyvenhatodik évfolyam. 5. szám. Pápa, 1935 február 3. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE- * MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. -----------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Történelem és hit. A történelem nemcsak nem tudja a múltat abszolút jelenné tenni, de a múltból legjobb igyekezete ellenére is sokat elhullat. A múltat a történelem maradék nélkül megérteni sem tudja. A történetíró, mert ember ő is, mindent nem foghat fel a múltból. Csak azt értheti meg és azt értékelheti, ami számára adománya, talentuma van. Minden egyes történetíró annyit vesz fel a maliból, ahány kategóriával a mait számára rendelkezik. Ha valamilyen személy, vagy esemény, túllépné a történetíró kategóriáit, amenynyiben túllépi, annyiban bizonyosan kihullott a történetíró tolla alól. A történelem, hogy theológiai kifejezést használjak, az innenső világra vonatkozik, tárgya is az innenső világból, a jelenségek világából származik. Eszméket, ideákat, általában szellemet a történelem annyiban érthet meg, annyiban értékelhet és magyarázhat, amennyiben ezek az ideák ebből a világból, az innenső oldalról nőttek ki. A túlsó oldalról, a tér és idő feletti világból elindult eszméket, a másik világ lehelletét a történelem nem értheti meg, mert kategóriái az innenső világból származó és az innenső világ számára való kategóriák, amelyekben a másik világ valósága nem helyezhető el. Ha pedig olyan vakmerő, hogy transcendens valóságot is magyarázni akar, ezt előbb immanens valósággá szállítja le és csak mint merő immanenciát értékeli és magyarázza. Troeltschre hivatkozomm itt, aki világosan megmondja, hogy történeti tényben nehéz örök igazságot látni. Ha a fentebbieket konkretizáljuk, újra csak Troeltschre hivatkozunk. Troeltsch a historizmus, a történelem szemüvegén keresztül néz mindent; dolgot, személyt, gondolatot a történetbe állítottságukban lát, mint az azokat megelőző fejlődés eredményeit, helyesebben mint fejlődési fokokat. Troeltsch a történelem és a hit viszonyáról szóló nyilatkozatában elmondja, hogy a történetben, a szellemi és kulturális rendszerek felvirágzásában és lehanyatlásában lehetetlen egy személyt a történet centrumává tenni. Lehetetlen az emberiesített jézusra az univerzális világmegváltó Krisztus predikátumait átvinni. Más oldalról viszont a keresztyén istengondolatot, annak Jézusban történt megtestesülése nélkül lehetetlen megtartani. A keresztyén istenhitet Jézus személyétől eloldani csak a hit pusztulása árán lehet. A modern történelmi gondolkozás nem követeli meg ezt a szétbontást. A keresztyénségben Krisztus a vallásos erő mindig újra kirajzolt megtestesülése, amelynek a lüktetése keresztülhatol az egész keresztyénségen. A bibliai források történelmi tárgyalása nem teheti bizonytalanná a vallásos erőnek egy nagy és hatalmas ősképhez való kapcsolódását. Arról azonban le kell mondani, hogy Jézusban konstruáljuk meg a világ centrumát, vagy csak az emberi történet centrumát is. A világ megmérhetetlensége a szellemi birodalmak határtalan sokféleségének elfogadását hozza magával, amelyek között az emberiség csak egy. Nem lehet Jézusról, mint kozmikus középpontról beszélni. De nem lehet Jézusban az egész emberiség csúcspontját sem látni. A keresztyénség mellett más vallási összefüggések is lehetségesek és ezeknek is megvan a maguk ősképe, megváltója. Jézus addig lehet centrum, amíg a népek és a fajok a maguk életébe bele tudják őt vonni. A keresztyénség ma a legfelsőbb fok, de a keresztyénség igazságát nem kell feltétlenül Jézushoz kötni, hanem lehet egy másik szimbólumhoz, ősképhez is. (Oes. Sehr. II. 846—851. 1.) Amennyire kifogásoljuk Troeltsch nézetét theologiai szempontból, a hit szempontjából, annyira igazat adunk Troeltschnek, a történetírónak. A történetíró az abszolút krisztológiát, amelyet a theologus, a kiielentés talaján álló theologus az egyedül lehetségesnek tart, nem ismerheti el, mert a történetíró ebben a világban áll, ebből a világból veszi nézeteit és képességét, az abszolút krisztológia, épen mert abszolút, tehát nem férhet el ebből a világból való felfogó edényekben. A történetíró azzal, hogy az immanens világba zárva lát mindent, a változó lét világában csak változót, relatív nagyságot vehet észre. Mondhatjuk azt, hogy a történelem a relativitás világában igazít el. A történelem véget ér az immanens világgal; határa egy az immanens világ határával. Az immanens világ a relativitás világa. Ami tér-idői kezdetre megy vissza, az maga is tér-idői. A történelem a relativitás területe. A historizmus, ez a merő történelmi világnézet ezért nem mutathat fel olyan Krisztust, aki a történet középpontjában áll és önmagában összefoglalja az ante Christum natum és a post Christum natum lefolyt es állandóan folyó történetét. Ezért lesz a keresztyénség maga is relatívvá, a különböző vallások között eggyé, amely vallások között csupán quantitativ méretekben van eltérés. Abból a tényből, hogy a történelem olvasója és írója kívül áll a történeten, hogy a történelem tárgya az immanens világból származik, könnyen érthető az is, hogy a történelmi kutatás eredménye nem független a kutatótól. Feltétlenül szükséges egyrészt, hogy a történetíró témájával összeköttetésben álljon, témájába elmerüljön, benne éljen, a kidolgozandó kor és egyének világnézetébe lehetőség szerint behatoljon, tehát hogy témájával eggyé legyen, feltétlenül szükséges azonban másrészt az is, hogy a történetíró kívül álljon a történeten, bizonyos történelmi távlatban helyezkedjék el, alapjában véve hideg józansággal nézzen a múlt személyiéire és eseményeire. Ha ez a józanság nem jelenti is az abszolút tárgyfelettiséget, annyit mégis megenged, hogy a történetíró a maga világnézetét beleolvassa a történelembe. Nagyon
