Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-09-08 / 36. szám
160. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. és a magyarországi ref. egyház törvényei. Ezekhez szabom szolgálatomat és arra törekszem, hogy azt az evangélium eszközeivel és a törvény szellemében végezhessem. Különösen ki akarom terjeszteni szolgalatomat a család és ifjúság életére, melyet az újabb felekezeti és állami törekvések a közélet központjába igyekeznek beállítani más és más szempontból, más és más célzattal. Nekünk is a családokhoz kell fordulnunk, mert azokban dől el á legközelebbi jövő egyház politikája, azokban és azok által lesz minden munkánk sikeres vagy sikertelen, minden küzdelmünk győzelemnek vagy. vesztett csatának szintere. A családok evangélizálása, öntudatos református keresztyén szellem kifejlesztése, hithű és áldozatos életre nevelése, ez elsőrendű kötelesség és teendő, mert nem szabad felejtenünk, hogy a „kié a gyermek azé a jövő“. Utána kell menni, mint jó pásztor, aki nem enged egyet is eltévedni az ő juhai közül, mert érzi, hogy számot kell adni róla. Ezt pedig csak odaadó, önzetlen, szeretetteljes pásztori munkával: a családok rendszeres látogatásával lehet elérni és biztosítani. Ki kell nyitni a szemünket és akkor láthatjuk, hogy mennyi titkos és nyílt ellensége van a családnak, mennyi bűn és betegség fészkel meg benne. Azért kell a megelőzés munkáját alkalmazni, hogy a sok ellenség ellen védelmet nyújtsunk, a hitetlenség és hitközöny zsibbasztó álmából felébresszük a bűnök és lelki betegségek ellen orvosszerí adjunk és ezzel megmentsük és megtartsuk őket az ev. és egyházunk mellett és megelőzzük a bajt, mert ha már elterjedt a baj, szakadozik az összekapcsoló kötél, akkor már késő van. Pásztorok, presbiterek, álljatok össze a nagy és szent szolgálatra, jöjjetek és menjetek a családvédelmi munkára ref. egyházunk szellemében és meg fogjátok látni a győzelmet és eredményt. A mai viszonyok és mai törvények egy új tipusu lelkipásztort és presbitert követelnek; legyetek ti ezek és akkor remélhetjük, hogy e szent szolgálat által megmenthetjük egyházunkat a jövendőnek. Ezt kérem tőletek kedves lelkésztestvéreim, ez a válaszom a Lelkészegyesület és Presbiteri Szövetség részéről hozzám intézett testvéri köszöntésre. Én mint eddig osztályosotok voltam mindenben, az akarok lenni ezután is: szerető testvératyátok fia. Igaz, nehéz azoknak, akik más viszonyok között éltek és más módszer mellett neveltettek, — megváltozni, de a változó terep más harcmódot és más harci eszközöket kiván, s nekünk is azokhoz kell alkalmazkodnunk, s megváltoznunk és meg kell Újulnunk. A családból az iskolába vezet az út, a gyermeknek ez az első állomása. Ha ide a lelkipásztor családgondozása és a szülők ráhatása következtében vallásos élménnyel jön már a gyermek, az iskola vigyázzon rá, mint a kertész a korai fgyenge palántára, hogy olyan körülményeket teremtsen számára, amelyek a vallásos élményt toyább fejlesztik, hitét erősítik, öntudatát fejlesztik. Azért az iskola necsak tanítson, hanem neveljen ; neveljen hitbuzgó, evangéliumi szellemű, imádkozó és áldozatot hozó tagokat az egyháznak. Legyen az iskola a kicsinyek gyülekezete, hogy megvalósuljon a Zsoltáriró vágya és álma: „Dicsérnek Téged még a csecsszopók is, szájukban viselik nevedet ők is“. Ez lesz a boldog idő, mikor ez valósággá lesz, mikor kicsinyek és nagyok, .férfiak és nők együtt buzgólkodnak, együtt imádkoznak, együtt fáradoznak „a legfőbb jóért“, mikor az egyházszeretet és hithűség áldozatokban nyilvánul meg az egyház és iskola fentartására és akkor nem lesznek egyházi adóhátralékok, adópanaszok és felebbezések, mert mindenki érzi azt, hogy az anyaszentegyház édesanya, amelynek a fentartásáért, életéért a fiáknak és leányoknak kötelessége imádkozni, dolgozni, áldozni és pedig akként, hogy ez gyönyörűséges és könnyű teher legyen, melyet jószivvel és örömmel hordoz mindenki, tudván, hogy „a jószivü adakozót szereti az Isten“, mert „a szentek szükségeire“ minél többet adakozik „annál jobban gazdagodik“. Mi nem elégszünk meg a csak tanítókkal, nekünk az egyháztagok előkészítő iskolájában szolgálatot teljesítő, hitbuzgó, hithű, áldozatkész egyháztagokat, valódi harcosokat nevelő tanítók kellenek, ennek pedig első feltétele, hogy tanítóink és tanítónőink maguk is ilyenek legyenek. Át kell alakulni, meg kell ujulni erre a hivatásra nemcsak a lelkipásztoroknak és presbitereknek, hanem a tanítóknak is. Össze kell fogni, eggyé kell lenni ebben a szolgálatban! Nyílt sisakkal, egyenes lélekkel, őszinte szívvel kell a munkához fogni, az egyházépítő és védelmező munkánál a református tanítónak ott a helye, együtt lelkipásztorával, mint hajdan a gályákon és nem szabad megbuvnia a háttérben, vagy az ellenség védő szárnyai alá húzódni és kétszínű játékot űzni s ezzel munkatársa helyzetét nehezíteni és az egyház érdekét elgáncsolni. Ez hűtlenség lenne. Abban a reményben fogadom és viszonzom a tanító testület elnökének üdvözletét, hogy el vannak szánva a végsőkig erre a szolgálatra. Magam is tanító család ivadéka vagyok, jól ismerem helyzetüket, épen azért már velem született irántuk való hajlandóságnál fogva is merem biztosítani a tanítótestületet, hogy jogos és méltányos érdekeiket híven képviselem, jogtalan támadások ellen mindenkor megvédem, mert kétféle mértéket az egyházban nem ismerek és nem alkalmazok. Fogadják el tőlem a testvéri szeretet és egyetértés kézszorítását s jöjjenek segítségemre szolgálatom végzésében hűséggel, kálvinista egyenességgel, én is ott leszek Önök mellett. Talán nem tartottam be a sorrendet, mikor kihagytam és átugrottam tiszttársaim nevében Miklós Géza barátom és lelkésztársam által tolmácsolt köszöntésre a választ. De elgondolásom szerint bizonyos eszmei összekapcsolás és fokozati sorrendet óhajtottam követni. A tisztikarnak negyed százada vagyok tagja, igyekeztem a különféle megbízatásoknak eleget tenni és azt szerény tehetségem és nagy igyekezetem megfeszítésével betölteni. Hogy ezt miként sikerült elérnem, ennek az elbírálása nem az én dolgom, ítéljenek meg azok, akik feletteseim és tiszttársaim voltak. Egyet azonban önérzettel mondhatok el, hogy önző szándék, személyes tekintet, irigység, nemtelen bosszú, vagy ehhez hasonló érzelem sohasem vezetett senkivel szemben, semmi tekintetben ; előttem egy érdek: az egyházi közérdek állott mindig, egy szempont: egy cél lebegett: Egyházunk java és virágzása. Ez lesz ezután is. Tiszttársaimmal mint 25 év óta, úgy ezután is megértéssel, tisztelettel óhajtok együtt munkálkodni, elsősorban elnöktársammal, az egyházmegyei gondnok úr Őnagyságával. Lehetnek közöttünk elvi ellentétek, véleménykülönbségek, de ez ellentétre vezetni, nem fog, mert a jobb elintézésnek a törvény keretei között mindig igyekszem alárendelni a magam véleményét azzal az igazságos érzéssel: győzzön a jobb! Most, amikor tiszttársaim köréből az élre kerültem és az egyházmegye hajójának egyik kormányrudja a kezembe tétetett és a nagyobb munkakör vállamra nehezedett, nagyon kérem elnöktársam és tiszttársaim szives támogatását, őszinte megnyilatkozását, bölcs tanácsát, amelyet mindenkor köszönettel fogadok és megfontolás tárgyává teszek, mert őszintén megvallom, hogy ennek a nagyfontosságú és sokszor felelős
