Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1935-09-08 / 36. szám

Negyvenhatodik évfolyam. 36. szám. Pápa, 1935 szeptember 8. DDNÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ——--------————— FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -----------------­FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Esperesi székfoglaló. Nagyságos Egyházmegyei Gondnok Úr! Nagytiszteletü és Tekintetes Egyházmegyei Köz­gyűlés ! Mélyen tisztelt Küldöttségek! Nagyérdemű Közönség! Mindannyian, Szeretett Testvérek az Urban ! Elhangzott az eskü az én ajkamról, a köszöntés az önökéről. Most nekem viszonozni illik mindkettőt, választ kell adnom kötelesség és udvariasság szem­pontjából egyformán. Első szavam nem lehet más, mint a hála szava és alázatosságom megvallása a nagykegyelmü jóságos Istennel szemben, aki engem gyarló szolgáját soha el nem hagyott, mindig velem és mellettem volt, bátorított és segített. Ifjúságom küzdelmes pályáján, férfi korom munkamezején, a csapások és gyász napjaiban, a meg­próbáltatások és kisértések idején mindig ott éreztem mellettem és hallottam biztatását: Ne féij, csak higyj! És nem féltem, mert hittem. Hittem, hogyha az Isten­nek szüksége vau rám, ha fel akar használni valamire, ha el akar választani eszközéül, akkor minden emberi törekvés ellenére érvényt szerez a maga akaratának, épen ezért nyugodtan bíztam magamat, sorsomat Istenre az énekszerző szavai szerint és én sohasem csalatkoz­tam meg, mert mindig feltétlenül alárendeltem maga­mat az Isten akaratának. És ha valami nem úgy történt velem és körülem, mint emberi gyarló gondolkodással előbbre szerettem volna, csakhamar megnyugodtam ab­ban a meggyőződésben, hogy Isten nem akarta. Ezért vagyok most is a legmélységesebb hálával és legnagyobb alázattal eltelve az én Istenem iránt, amikor egy új szolgálatra hivott el, amikor nagyobb és fontosabb feladatokat bízott rám. És én tudom és én vallom, hogy ezt az újabb megbízást is az Ő segélyé­vel és lelkének erejével tölthetem be, amelyért imád­kozni soha meg nem szűnöm, mert hallom bátorító szavát: a ti könyörgéseitek hálaadástokkal jussanak fel én elibém! És én mindig hálát adok Istennek az én életem vezetéséért és hittel fordulok hozzá most is segedelemért gyarlóságom és erőlenségem teljes tuda­tában. De kötelességnek és illendőségnek tartom az Önök köszöntésére is válaszolnom általánosságban és egyen­ként is. Éppen 35. esztendeje, amikor az egyházmegye kötelékébe léptem ; közvetlenül az iskola padjairól. Akik engemet akkor szeretettel fogadtak, ifjúságom miatt meg nem vetettek, hanem bizalommal vállaltak maguk mellé munkatársnak, az akkori vezetők, akikről jól esik meg­emlékeznem már mindnyájan megtértek atyáikhoz, el­vették jutalmukat, sőt akiket itt találtam, azok közül a most éppen jelen levő két nyugdíjas lelkésztársat és főtiszteletü Püspök urat, akik ma már nem tartoznak az egyházmegyei közgyűlés hivatalosan vett alkotó tag­jai közé — számításon kívül hagyva, mindössze két lelkésztestvér van az egyházmegye szolgálatában. íme egy emberöltő alatt teljesen megváltozott az egyház­megye akkori képe. Szomorú mementó, de való. Én nem voltam az egyházmegye szülötte, mint elődeim egész sora a tudós Horváth Mihály kivételével, én is úgy cseppentem ide, az Isten küldött Mezőföldre, kínál­kozott számomra fényesebb helyzet is, de Isten igy akarta, s ha nem születtem is Mezőföldön, de mező­földivé lettem izig-vérig. Én is elmondhatom bizony­ságul erre azt a kis epizódot, amelyet ifjú lelkész koromban a nagy püspöktől, Antal Gábortól hallottam, hogy a 70-es években tervbe volt véve a vármegyék kikerekitése és Veszprém vármegyének alsó részét: az enyingi járást át akarták csatolni Fejér vármegyéhez, kárpótlásul adták volna helyette Zala megyéből a balatonfüredi járást, az akkori főispán —• Fiáth — ellenezte ezt a cserét és így nyilatkozott: mikor azt a mezőföldi kék dolmányos kálvinista magyart látom, a szivem úgy megtelik büszkeséggel, hogy egész Zala vármegyéért nem adnám. így vagyok én is, teljesen eggyé forrva a Mező­földdel és a mezőföldiekkel, szeretem ezt a földet, szeretem a népét, erényei és bűnei, kiválóságai és fogyatkozásaival, vele érzek, „enyém jó és balsorsának fele; örülök, sírok résztvevőn vele“. Azért Isten iránti hálám és alázatosságom kifeje­zése után ennek a mezőföldi kálvinista nép képviselői­nek, a mi presbitériumainknak fejezem ki köszönetemet ez itt levő megbízottjaik utján, kérem tolmácsolják ott­hon köszönetéin, szives üdvözletem és testvéri szerete­tem kifejezését azzal a tiszteletteljes kérésemmel, hogy tartsanak meg továbbra is bizalmukban és jóindulatuk­ban. Ez a válaszom arra a köszöntésre, melyet az egész egyházmegye nevében egyházmegyei gondnok úr inté­zett hozzám. És ha most azt kérdezik tőlem, hogy mint az egyházmegye egyik kormányzójának mi a tervem, mi a programmom ? Erre nagyon nehéz válaszolni. Akár a kül- és belpolitikai helyzetet, a nemzetközi és világ­­eseményeket, a gazdasági és pénzügyi helyzetet, vagy a felekezetközi viszonyokat, vagy a hitélet megnyilatko­zását tekintjük, sehol sem látunk és tapasztalunk nyu­godt és békés állapotot, amely alkalmas volna tervek készítésére és megszabott programm adására. Én is ahelyett, hogy határozott vonalú programot adnék, ki­jelentem, hogy az adandó körülményekhez képest szol­gálni jöttem, szolgálatot vettem az én Uramtól és szol­gálni akarok első sorban az én Uramnak: a Jézus Krisztusnak, azután az ő anyaszentegyházának és ebben közelebbről egyházmegyénk egyházközségeinek és hívei­nek. Szolgálatom irányítója és szabályozója: A biblia

Next

/
Oldalképek
Tartalom