Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-09-01 / 35. szám
Negyvenhatodik évfolyam. 35. szám. Pápa, 1935 szeptember 1. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE _____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________________________-----------—"------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Gondnoki megnyitóbeszéd. A Belsősomogyi ref. egyházmegye közgyűiésén, Csurgón, 1935 augusztus 7-én elmondta dercsikai Huszár Aladáré, m. gondnok. Nagytiszteletű és Tekintetes Egyházmegyei Közgyűlés! Azt hiszem, mindannyian tudják, hogy egy alattomos, gyilkos kórral lefolytatott hosszú, kezdetben reménytelennek látszó élet-halál harcból a Mindenható Isten csodálatos kegyelme folytán győzedelmesen kerültem ki. S most itt állok Önök előtt megfogyatkozott testi erővel, de hatványozottan megnövekedett hittel és istenfélelemmel, hogy eleget tegyek a tárgysorozat első pontjában reám rótt annak a kötelezettségemnek, hogy rövid beszédet intézzek Önökhöz, egyházmegyénk mai közgyűlését megnyissam. Az Önök szives elnézésében bízva, iparkodom eleget tenni ennek a kötelezettségnek, s mikor ezt teszem, őszintén megvallom, aggódó és fájó érzés tölti el az én telkemet, mert nagyon nehéz az a feladat, melyre vállalkoztam, mert hiszen legutóbbi közgyűlésünk alkalmával mintha kissé derengeni kezdett volna felettünk az égbolt, s az ez által belőlem kiváltott optimizmus olyan reményeket költött bennem, mintha legközelebbi, mai összejövetelünkön már kissé biztatóbb hangon szólhatnék önökhöz, de, sajnos, azóta ismét olyan fekete fellegek látszanak tornyosulni felettünk, hogy, be kell vallanom, csalódtam optimizmusomban és nem biztat más, mint Istenbe helyezett erős hitem és bizalmam, hisz a Mindenható Isten annyiszor megóvott bennünket nagy bajoktól és nagy csapásoktól, s legutóbb véghetetlen kegyelmével megsegített engem is, hogy bizalmunkat nem veszíthetjük el. Éppen ez a mélységes hit teszi első kötelességemmé, hogy amikor ma Itt állok Önök előtt, mielőtt beszédem tulajdonképpeni tárgyára térnék át, itt a nagy nyilvánosság előtt adjak mélységes hálát a Mindenhatónak és tegyek tanúbizonyságot Őróla, mondván Jeremiással: »Az Ür az én örökségem, mondja az én lelkem, azért benne bízom!« Mert: »Jó az Ür azoknak, akik várják Őt, a léleknek, amely keresi Őt«. Engedtessék meg nekem az is, hogy ezt az alkalmat használjam fel arra is, hogy meleg köszönetét mondjak Önök közül mindazoknak, akik betegségemben aggódó érdeklődésükkel halmoztak el. Rátérve most beszédem tulajdonképpeni tárgyára és áttekintve egyházunk belső életét, kissé elszomorodva, de a reményt fel nem adva kell reámutatnom arra a nagyon szomorú tényre, mely azt hiszem mindannyiunkat, akik egyházunk életét állandóan figyelik, nem kis mértékben aggodalommal tölt el bennünket, hogy éppen most, amikor sem egyházunknak, sem hazánknak talán sohasem volt fenyegetőbb és nehezebb helyzete, mint éppen ma, mégis úgylátszik, mintha nekünk sok külső ellenségen kivúl egy igen veszedelmes belső ellenséggel, az egyháztagok mindig jobban és jobban mutatkozó közönyével is fel keli venni a harcot. S ez a közönyösség igen nehézzé teszi a mi egvházközségeink és iskoláink fenntartását. Pedig az államkincstár siralmas helyzetére tekintettel el kell készülve lennünk arra, hogy bekövetkezhetik az az idő, amikor e tekintetben kizárólag önerőnkre leszünk utalva! Hogy egyházfenntartó kötelességünknek ez esetben is eleget tehessünk, meg kell szűnni a közönynek, mert egyházunk minden tagjának önzetlen áldozatkészsége elkerülhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a reánk nehezedő, mindig súlyosabb terheket elviselhessük és őseinktől örökölt egyházunkat makulátlanul adhassuk át azoknak, akik majd utánunk jönnek. A közöny megszüntetése és az áldozatkészség fokozása egyedül úgy érhető el, ha a lelkész és tanító urak a liturgikus és adminisztráló tevékenységüket a legintenzivebb lelkigondozással kötik össze és ha ifjainkat, nem veszem ki a középosztály fiait sem, intenzivebb vallásos nevelésben részesítjük. A mai nagyon nehéz időkben védjük meg jogainkat és tárjuk fel esetleges panaszainkat, de ezt mindig csak a megengedett törvényes eszközökkel tegyük és még sérelmek esetén se engedjük meg azt, Ijogy embertársainkkal szemben, ha azok más felekezeíhez tartoznak is, a türelmetlenség és az elkeseredés verjen fészket a mi lelkűnkben. Hozzuk szeretetteljes érintkezéssel és tanítással közelebb a sziveket Istenhez, mert csak így várhatunk sikert! Mikor e nagyon szomorú körülményre reámutattam, fel kell idéznem azt a nagy csapást, amely az elmúlt év utolsó napján a mi egyházkerületünket, de ezzel együtt az egész magyar hazát sújtotta. A kifürkészhetetlen végzet elragadta tőlünk a mi jóságos atyai vezetőnket, elveszítettük a mi nagy püspökünket, ki meleg szivével, óriási tudásával és fáradhatatlan, példás kötelességérzetével nekünk jóban, rosszban mindig erős támaszunk volt, s kire éppen a mai nehéz időkben volna olyan nagy szükségünk. Az ő elvesztése nagy veszteség a mi egyházunknak s vele együtt hazánknak is, mert hiszen mindkettőnek megbecsülhetetlen szolgálatokat tett kiváló tudásával és fáradhatatlan külföldi tevékenységével. Miként az Esperes úr jelentésében oly szép szavakkal indítványozta, én is azt kérem, hogy örökítsük meg az ő feledhetetlen emlékét ne csak sziveinkben, hanem mai közgyűlésünk jegyzőkönyvében is és kérjük a jóságos Istent, hogy adjon hűséges szolgájának békességet és nyugalmat.
