Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-06-23 / 25. szám
Negyvenhatodik évfolyam. 25. szám Pápa, 1935 június 23. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚL! REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________________________ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Egyházfegyelmet kérünk! A debreceni református egyház presbitériumának május 27-én tartott gyűlésén Magyar Bertalan vallásoktató lelkész kérdést intézett dr. Baltazár Dezső püspök úrhoz, hogy van-e tudomása arról, hogy az új kir. tanfelügyelő, aki református ember, egyházunk kárára reverzálist adott. Püspök úr válaszában kijelentette, hogy nincs tudomása arról, hogy a kir. tanfelügyelő reverzálist adott a mi kárunkra. Egy másik hír. Az Actio Catholica rendezésében áldozócsütörtökön nagyszabású gyűlés volt Esztergomban. A gyűlésen Kovács Sándor, az AC országos titkára mondott nagy beszédet. Többek között ezeket: »A katolikus férfiaknak zárt egységben kell felsorakozniok egyházuk védelmére«. »Szégyenletes látvány a meggerinctelenített, lapuló katolikus intelligencia, amely érthetetlen gyávaságból visszaretten a hitvalló közélet megteremtésétől.« Azt kérdezi továbbá, hogy hol vannak a szerzetesi gimnáziumokból kikerülő urak? Erre így felel: »Nincsenek sehol, vagy ha vannak is olyanok, mint a háborúból jól ismert »döglött gránátok«, amelyek használatban felmondták a szolgálatot. Ezek a lapuló katolikusok is döglött gránátok« ... Méltán teheti fel a kérdést az olvasó, hogy miért kerül ez a két hír egymás mellé? Igyekszünk rá feleletet adni. Sok szó esett az utóbbi évek során egyházi életünk hanyatlásáról, a tiszta református öntudat meghalványodásáról. Közéletünk vezetői, az élenjárók keresték is eleget ennek az általános jelenségnek okait. Az egyházi lapok hasábjain is igen sokan foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A sok tapogatózás után végre utolsó zsinatunk — igen helyesen — felismerte a baj okát és rámutatott az orvoslás módjára. A baj oka egyházunk hajójának az u. n. általános keresztyénség vizeire való evezése, egy olyan sem hideg, sem meleg kálvinista világszemlélet kiformálódása, amelyik nem tudta sem izzásban tartani, sem tettekre serkenteni a magyar kálvinizmusnak egyik rétegét sem. Ezzel kapcsolatban kiesett, valósággal eliminálódott az egyházi élet retortáiból az egyházfegyelemnek gyakorlati alkalmazása. Természetes következménye lett azután ennek az állapotnak a hitélet hanyatlása, az adakozás és hagyományozás forrásainak bedugulása stb. Az orvoslás módja egyszerű. Vissza a tiszta evangéliumhoz, vissza hitvallásos könyveinkhez! Öntudatos és hitvallásos református közéletet kell teremteni pozitív világszemléletünk minden vonalán az egyházfegyelem praktikus alkalmazásával. Az új egyházi törvények szelleme is ezt kívánja és imperative elő is írja. Itt van tehát az ideje annak, hogy élettel töltsük meg a paragrafusokat és ne csak azokat alkalmazzuk egyházi életünkben, amelyeknek végrehajtása a régi irányban tartja és hajtja egyházunk hajóját, hanem azokat is, amelyeknek alkalmazása talán egy kis nehézséggel, vagy a pásztorokra nézve kényelmetlenséggel jár. A katolikus egyház hatalmas előretörésének okát abban látom, hogy a legnagyobb következetességgel és sokszor irgalmatlan szigorúsággal alkalmazza hitelvi és dogmatikai meggyőződését az egyházi élet minden vonalán. Aktív katolikus életet kíván az egyház minden rendű és rangú tagjától, méginkább a katolikus intelligenciától. Itt utalok a Kovács Sándor esztergomi beszédére. Ugyanez a Kovács Sándor egynéhánv héttel ezelőtt a mátészalkai Actio Catolicának a gyűlésén azt mondotta, hogy »a mi aktív szolgálatot tevő intelligens egyháztagjaink nyugdíjas katolikusok és csak akkor lesznek aktív katolikusok, amikor nyugdíjas tisztviselők lesznek«. Hát a mi intelligenciánk? Sok vád érte az utóbbi időben a falusi gyülekezeteket. Elismerem, sok hiba van. Azt is elismerem, hogy nem olyan már a mai falusi gyülekezetek élete, mint volt valamikor. Ennek. sok olyan oka van, aminek elmondásához nem elég egy ilyen szükreszabott cikknek a kerete. De kérdezem, hogy érte-e annyi hitehagyás és árulás magyar kálvinista Sionunkat az utolsó évtizedben a föld népe részéről, mint az intellektuellek részéről? Nem akar ez támadás lenni senki ellen. Csak arról v'an szó, hogy elmúlt annak az ideje, hogy mindig szépeket mondjunk egymásnak. Azért kell örülnünk Magyar Bertalan felszólalásának a debreceni presbitériumban, azért tartom nagyjelentőségűnek az ő kiállását, mert az első lépést látóm végre az egyházfegyelem visszaállításának terén az egyházi törvények szellemében. A régi református egyházi élet szelleme leng körülöttem, az a szellem, amelyik a gyülekezet vénei elé állította a hitüket megtagadó, nem hitvallásos életet élő egyháztagokat. Nekünk sincsen szükségünk »döglött gránátokra«. Nincsen szükségünk olyan intelligenciára, amelyik a maga lágymelegségével, mint homokzsákok terhelik a magasba lendülni akaró egyházi életet. Az álmodozások ideje lejárt. Elvek, eszmények és meggyőződések, mint titánok tusakodnak egymással. Nekünk most nem címekre, rangokra, előkelő társadalmi pozíciókat betöltő, »látszat« reformátusokra van szükségünk, hanem olyanokra, akik nevük, rangjuk és vagyonuk mellett ott hordozzák
