Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-06-23 / 25. szám
114. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. szivükben a hűséget, a szelídséget,’ a szolgálni tudást. Adjunk hálát az Istennek, hogy még vannak ilyen uraink is. Mezőőrs. Madar Zoltán. Sebek. A magyar református egyház minden elméleti tiltakozás ellenére is gyakorlati téren egy bizonyos faifa indeDendens iránv tioikus kéoviselőte. S mert az elmélet és gyakorlat elválása rendszerint fonák helyzeteket szokott teremteni, a magyar református egyház is a fonák helyzetek és állapotok egész tömegét mutatja. Külföldi protestáns vendégeinknek is feltűnik néha ez az independens jelleg, amely különösen szembetűnő abban a tényben, hogy az egyes egyházkerületek mint valami külön Ids tartományok állnak egymás mellett, amelyeket a közös szervezet mellett csak a közös érdek formál látszólagosan egységgé. Hát ha még azt is tudnák, hogy ezek a kerületek sokszor nem is a legbarátságosabb érzülettel szemlélik és kommentálják egymás »belügyeit« s hogy nagy, egyetemes célkitűzések hányszor buknak meg apró, lokális érdekek miatt. Arról persze sejtelmük sincs, hogy az egyes egyházkerületeken belül maguk az egyházmegyék is olyan elszigeteltségben élnek egymás mellett, mintha kínai fal emelkednék közöttük. Ilyen körülmények között szinte egészen természetes, hogy pl. egyházmegyei viszonylatban történhetnek olyan intézkedések, amelyek az egyetemes szempont rovására mennek »egyesek presztízs-kérdésének« megóvása végett s hogy akadnak olyanok, akik meghúzzák a vészharangot, ha egyik-másik egyházmegyének »lelki meglátásai vannak«, mert félő, hogy ezekkel »kezd a többi fölé nőni«. Mindezek a sebek valahogyan még csak elviselhetők lennének, ha közben nem ügy állna a dolog, hogy maguk az egyes gyülekezetek is, mint külön egyedek, a közösségérzet teljes hiányával és ugyanakkor a közöny és nemtörődömség maximális mértékével ügy élnek egymás mellett, mint a mostohatestvérek. Mintha nem is egy testnek volnának tagjai. Arról talán ne is panaszkodjunk, hogy ilyen viszonyok között az evangéliumi keresztyénségnek micsoda mély gondolatai és roppant értékei sikkadnak el éppen az egyház kezén, hiszen ebben a lélek kialvásáról tanúskodó szomorú korszakban lassan már belekeseredünk abba a gondolatba, hogy az egyház lényegéből folyó elsődleges kérdések huszadrangúvá lesznek »egyéb« problémák mellett. Próbáljuk inkább szociál-etikai, vagy gazdaságpolitikai térre átvinni a kérdést, ez talán rokonszenvesebb és sajnos, közelebb áll az érdeklődéshez, mint a kimondottan lelki problémák, bár nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy minden szociális és gazdasági bajnak is egy és ugyanazon közös gyökere: a lelki kérdések mindeddig elintézetlen volta. Nos hát szociális-gazdasági téren abban nyilvánul meg a- magyar református egyház independens magatartása, hogy amíg egyik gyülekezet fölösleges anyagi javakkal rendelkezik, ugyanakkor a másik szinte összeroskad a teher alatt. Egy és ugyanazon kerületben, egy' és ugyanazon egyházmegyében X. gyülekezetnek minden inflációs hírre egyetlen súlyos problémája az, hogy hogyan mentse meg a tőkepénzét, Y. gyülekezet pedig híveivel és lelkészével együtt évek óta a szó betűszerinti értelmében vett pauperizmussal kínlódik. Közben a Bibliában ott áll az ige: Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét! Lássunk egy-két példát. X gyülekezet szegénysorsú hívei állami egyenes adójuknak 47o/o-át fizetik egyházi adóba, a tőle 3 km.-re levő Y gyülekezet tagjai egy fillér egyházi adót sem fizetnek, mert a csajé formálisan kivetett adót a gyülekezet földbirtokának jövedelméből utalják be az egyház pénztárába. Pedig Y gyülekezet hívei olyan jómódú gazdák, hogy, amint ők mondják, bármikor a mellényzsebükből is ki tudnák fizetni X gyülekezet híveit.,. Egyik gyülekezet 1200 pengőért gyönyörű, márványba épített vaskerítéssel keríttette be a temetőt. Nem ócsároljuk érte, sőt! Istennek legyen hála, hogy volt rá pénzük és van bennük kegyelet a holtak iránt. De: ugyanakkor egy másik gyülekezetben, az Úrnak XX. századában, a modern pedagógiai eszmék és gondolatok korában téglás padlójú iskolába járt 45 élő gyermek rheumát szerezni... Az egyik gyülekezet húszezer pengőn felüli összeggel gyönyörű modern gyülekezeti házat építtetett. Istennek hála, épülnek már a református gyülekezeti házak és dolgozik bennük a szószék kinyújtott karja, a belmisszió. De:, ugyanakkor egy másik gyülekezet felett köztartozások miatt ott függ a végrehajtás Damokles-kardja, ez a gyülekezet lelkészének készpénzjárandóságát két év óta nem tudja fizetni és ennek a gyülekezetnek a lelkésze nem tud családi közösséget alapítani, mert a lelkészlak a családi élet számára életveszélyes... Hová lett a református gyülekezetekből az a testvéri közösségérzet, amely másfél századdal ezelőtt a 40—50 km.-re levő erdőből is meg tudta mozgatni a fát, ha a gyengébb és szegényebb testvérnek nem telt gerendára a templomhoz, iskolához vagy lelkészlakhoz? Nincs a református egyházban 250 olyan gyülekezet, amelyik két éven át tiz-tiz pengővel elő tudná teremteni azt az ötezer pengőt, amellyel renoválni lehetne az omladozó parochiákat? Dehogy nincs. A mi kerületünkben is van. Csak számba kellene venni. Milyen szépen lehetne ezekből a morzsákból — amelyek egyetlen gyülekezet költségvetését sem borítanák fel —- egy olyan közpénztárfélét létesíteni, amellyel mindig oda lehetne nyúlni, ahol legjobban ég a seb. Az ilyen, egyelőre kerületenként felállítandó közpénztárak nagyon jó előkészítői lehetnének annak az egyetemes közpénztárnak, amelynek előbb-utóbb meg kell valósulnia, s amely egyházunk sok-sok szociális és gazdasági fonákságának véget vetve, egyetlen nagy közösségbe foglalná össze a gyülekezeteket, olyan közösségbe, amelyben erők válnának nyilvánvalóvá és sebek gyógyulnának az erők által. Hogy ez mit jelentene kifelé és még inkább befelé, azt talán mondanunk sem kell. Theologus koromban végig hallgattam egyszer egy lelkészértekezletet. Éppen a közpénztárról volt szó. A felállításra irányuló javaslatot elvetették azzal, hogy egy esetleges pénzromlás vagy gazdasági katasztrófa a közpénztárral és a kis gyülekezetekkel együtt elsöpörné azokat a nagyobb és erősebb gyülekezeteket is, amelyek a mostani állapot fenntartásával, a bennük rejlő vitális erőnél fogva, jövőt ígérő mustármagjai és világító fáklyái lesznek drága Sionunknak akkor is, amikor esetleg a kis gyülekezetek már nem lesznek. Azt hiszem, ennél okosabbat nem lehetett volna mondani — a rekatholizáció szempontjából. Sebek ezek. Súlyosan égő sebei annak a magyar
