Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1935-06-16 / 24. szám

Negyvenhatodik évfolyam.

24. szám.

Pápa, 1935 június 16.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ______________________________------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK 1NTÉZENDŐK

A nőnevelés kérdései.

Irta és a pápai ref. nőnevelő-intézet 1934—35. évi záróünnepélyén felolvasta Kutassy Mária igazgatónő.

Az 1934—35. iskolai év végéhez érkeztünk el. Az érzelmek sokszínű raja úgy borítja el tanítványnak, tanárnak és szülőnek lelkét, mint a napfényben fürdő tenger vizét a rejtelmes erőktől mozgatott fehértaraju, békés hullámok sokasága. E kedély-hullámzás azonban nem játszi enyelgés, mert nagy dolgok következményei a lelkünket betöltő érzelmek. A mindnyájunkat legközelebbről érintő dolgokról volt szó a lefolyt iskolai évben is: gyermeki lelkeket formált, Isten képének jobb és teljesebb kiábrázolására használta fel eszközeit a tervszerű, tiszta, önzetlen jóakarat. Hogyne zúgna át lelkűnkön az érzelmek áradata, mikor a munka végére érve a nyugodt öntudat, a világos és igazságos bírálat tisztán látó szemével szemléljük, vájjon a gondjainkra bízott gyermeki lelkek fejlődése megfelel-e várakozásunknak, igazolja-e az alapot, melyre reménységünket helyeztük és elértük-e a célt, megoldottuk-e a kitűzött feladatot? Feleletet kapnunk nehéz, mert minden iskolai év részletmunka lehet csak, az általunk végzett lélekfejlesztést a külső körülmények is, de legjobban maga a formálandó anyag, a gyermek lelke alakítja, fejleszti tovább. A gyermek átveszi az iskola kezéből a művészi alkotás eszközeit és önlelke rejtett gondolataival, maga alakítja lelkét örömökön, szenvedéseken, biztató és elcsüggesztő tapasztalatokon keresztül. A lélekből feltörő haj4amokon, a csábító alkalmakon, a jó számtalan és hatalmas ellenségein csak saját erejével lehet úrrá! Mienk a példa, a vezetés, de a jobbra törő lelkeket a küzdelmektől, a jobbra törekvés nyomán támadó, az önnevelést kisérő sebektől, csalódásoktól nem menthetjük meg, de ez nem is lehet célunk, mert az önfegyelmezéssel együttjáró töredelemre szükség van. E töredelem nélkül nincsen égi kegyelem, nincsen igazi fejlődés, nem lehet léleknyugalom és nem lehet Istenhez szárnyalás sem. Ha tanítványaink lelki fejlődésüknek, önnevelésüknek ezeket a hathatós eszközeit megismerték és megszerezték az iskolában -s a nevelő példa nyomán maguk is alkotnak új és új formáló tényezőket, akkor iskolánk megfelelt ez évi feladatának is s bár egészen kész mű nem került ki kezünk alól, mégis derűs bizalommal, szilárd hittel bocsáthatjuk utjokra e mostani év végén is tanítványainkat, mert elnyerték az intézetben a továbbfejlődés nemes eszközeit.

Minden iskolai év hasonlít a megelőzőhöz, mert valamennyi a vetés és aratás szakadatlan láncolata és mégis minden munkaév teljesen különbözik a többitől. A vetőmag ugyanaz, de mindig más és más a befogadó föld, a gyermeki lélek, sőt mi, magvetők

is változunk évről évre. Ezért olyan fenséges és nagyszerű a tanári hivatás, mert minden évben új lehetőségeket, új feladatokat ad. A legfelségesebb dolgoknak, az isten lényegét alkotó eszméknek, az igazságnak és szeretetnek, a természeti világnak és az emberiség történetének örök értékeit ülteti ugyan az igazságot szomjazó gyermeki lelkekbe, de évről évre fejlettebb, tudatosabb munkával, új és új lehetőségeken keresztül. A munka anyagát rideg paragrafusok száraz felsorolása jelzi ugyan, az anyag feldolgozásából azonban kiragyog a teremtő lélek, mely megeleveníti a múltat, értelmet ad a jelennek és értékké emeli a jövőt, amelyért küzdeni, dolgozni nem rideg megélhetési lehetőség, nem hideg kötelesség, hanem tiszta szellemiség, eggyéválás a tökéletességre való halhatatlan törekvésünkkel, az a tiszta és szent szomjúság, amely boldogítóbb minden kielégülésnél.

Úgy érzem, ezek a gondolatok — gyarló szavak gyenge erején, de a jó szándék tisztaságán keresztül — hű tükrei annak a munkának, amellyel a nőnevelőintézet a gondjaira bízott leányokat jövendő élethivatásukra ez év folyamán is nevelte és előkészítette.

Felmerül az örök probléma: Mi hát a nő élethivatása? Könnyű és mégis nehéz rá a felelet. A természet rendje a családi körre utalja a nőt, a ma parancsszava pedig kiküldi onnan, a védelem helyett a küzdelem fegyverét adja a kezébe. És mégis azt mondom, a nő egyetlen hivatása ma is az, hogy bár megváltozott körülmények között is, de a családért éljen. Ápolja lelkében a szeretetnek azt a mélységes, tiszta erejét, mely a családtagokat egy istenfélő és nemzetépítő szent gondolatban kapcsolja egybe, mert a magyar családok azok a törhetetlen téglák, melyek egymáshoz simulva el nem rombolható erősségei az istenfélelemnek, a tiszta, szilárd erkölcsnek, az önfeláldozó hűségnek s az életet sem sajnáló igaz hazaszeretetnek. Senki nem nevelheti jobban az erényeket, mint a kiművelt lelkületű nő, aki nemcsak elméjét töltötte meg ismerettel, hanem éppen ennek az értelmi világosságnak a fényét át- meg áthatja nála a szív szeretetének melegsége s ez képesíti arra, hogy kicsiny dolgokon keresztül legyen nagy, képessé teszi arra, hogy a tanultakat, ha szerény körben is, egyszerű viszonyok között is, meg nem értéssel, közönnyel küzdve is, érvényesítse. Az a nő, ki ezeket az erényeket hordozza lelkében, soha boldogtalan nem lehet, mert előbb-utóbb megteremti maga körül a családias légkört, ha életsorsa elválasztotta is vérszerinti családjától. Ma, amikor oly sok nő kénytelen családjától távol, idegenek között élni, sokszoros feladata a nevelésnek, az iskolán keresztül is ápolni, gondozni és épen tartani a növendékek lelkében a család iránt való szeretet érzelmét. Nincs szomorúbb látvány, mint a nőnek a családi élettől való rideg elfordulása. Az