Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-05-27 / 21. szám
Negyvenötödik évfolyam. Pápa, 1934 május 27. 21. szám. A DUNÁNTÚL! REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ...............--------------------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ..................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ Üzen a műit. Irta és a pápai főiskolának a száműzetésből való visszatérése 150-ik évfordulója alkalmából Adásztevelen rendezett emlékünnepélyen elmondotta Győry Elemér győri lelkész, egyházkerületi tanácsbíró. Igen gyakran tapasztalhatjuk, hogy sokszor kicsinek látszó dolgok életünk kialakulásának, fejlődésének meghatározóivá válnak. Néhány alázatos lélek együttes imádkozásából épúgy, mint államférfiak tanácskozásaiból hatalmas események fejlődhetnek ki. Ki gondolta volna, hogy abból a kis kerti lakból, amölybe a Kaiserwärthi lelkész egy a börtönből kiszabadult leányt befogadott, a diakonissza intézmény fog kifejlődni, vagy hogy egy kis posztókereskedő inasnak egy barátjával folytatott naponkénti imádkozásából és bibliaolvasásából a világ egyik leghatalmasabb mozgalma: a keresztyén ifjúsági egyesület alakul ki. Az egyéni életek is lépten-nyomon megragadó bizonyságokat szolgáltatnak a kicsinyeket megnövelő isteni kegyelem és az abból fakadó szeretet alkotó ereje mellett. Talán nem esem túlzásba, ha azt mondom, hogy ennek a mai napnak és az itt végbemenő kegyeleteis aktusnak történeti jelentősége van. Bár méreteiben és külsőségeiben ez az ünnepély messze mögötte marad a nagy jubileumi ünnepségeknek, de az ünnep tartalmát tekintve ez oly értéket képvisel, mely csak a jövőben fog megmutatkozni. Már az sem mindennapi dolog, hogy felkerekedik 4—500 pápai diák és tanáraik vezetése alatt eljönnek megköszönni az adászteveli nemes és szent gyülekezet Angyalának azt a szeretetet, amellyel az alma matert a nagy vihar idején, mikor a szétszóródás és a megsemmisülés veszélyének volt kitéve a pápai gyülekezet sok más dunántúli gyülekezettel együtt, befogadta és meleg szeretettel keblére ölelte. Ügy jött ide a diák-zaráodokcsapat* mint ahogy hazulról elszakadt gyermekek visszajárunk az ősi házhoz, ahol áldott anyai szív tanított meg1 imádkozni és roskadásig virrasztóit ágyunk mellett, amikor betegek voltunk. Elhoztuk a szeretetünk nárdus-olaját és hálánk fűszeres jóillatát, hogy felajánljuk a gyülekezet angyalának; mert a gyülekezet, mint ideális egység a maga Angyalában kapja a kegyelem ajándékát, mely képessé teszi a gyülekezet tagjait arra, hogy a munkia, a küzdelem és a felelősség terhét hordozzák egyénenként és összesen. De ennek az ünnepnek igazi jelentősége mégis abban van, hogy a pápai kollégium tanári kara és ifjúsága bizonyságot tesz a legnagyobb magyar látomása mellett: »csak a múltúnk megbecsülésén épülhet fel a jövő«. Megvallom, boldognak érzem magamat, hogy én is pápai diák lehettem és beletartozom ebbe a bizonyságtevő zarándok csapatba. Az pedig nagy kitüntetés számomra, hogy én lehetek ennek a bizonyságtevésnek szószólója. FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE : DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Igen kedvező alkalom lenne ez számomra, hogy érdekes részleteket mondjak el a kollégium múltjából, beléletéből és kifelé gyakorolt hatásából; vagy hogy felvonultassam díszes sorban azokat a kiváló férfiakat, akiket négy évszázad alatt az ősi kollégium nevelt az anyaszentegyháznak és a hazának. Beszélhetnék a református iskolák fontosságáról egyházi és nemzeti életünk szempontjából, szólhatnék a magyar nép általános műveltségének minél magasabb színvonalra emeléséről, de abban a meggyőződésben élek, hogy ezzel felesleges munkát végeznék, mert kitünően elvégezték ezt már előttem mások és sok tekintetben a ma hallottak ismétlésébe kellene bocsátkoznom, mivel a pápai egyház történetétől elválaszthatatlan a kollégium története a száműzetés korszakában, de elválaszthatatlan mindaddig, mig az egyházkerület jóval a száműzetésből való visszatérés után (1797) átvette azt a pápai egyháztól. De másrészt meggyőződésem az, hogy mai helyzetünk és jövőnk érdekében kihatásaiban sokkal áldásosabb és maradandóbb munkát végzek, ha elsősorban a kedves tanulóifjúság, általában la mélyen tisztelt gyülekezet öntudatának felébresztése és megerősítése végett, ennek az emléktáblának és mostani kegyeletes ünnepélyünknek eszmei jelentőségéről szólok néhány szót. Két irányban szeretném ezt a jelentőséget felmutatni. Először abban, hogy milyen pozitív tartalmat foglal magában a múlt üzeneteként, másodszor abban az irányban, amit, mint közvéleményt, a jelen számára és a jövő szempontjából felmutat. Ami az elsőt illeti, ez az emléktábla nem azt a száraz történeti tényt fogja hirdetni, hogy a pápai kollégium valamikor három évtizeden keresztül összezsugorodva itt fejtette ki áldásos működését; ennyi, időt meghatározó jelentése a sirhalmok fejfáinak is van. Aki ezt az emléktáblát nézegeti, olvasgatja és több szava, gondolata, érzése és látomása nem lesz, csak ennyi: még itt is volt a pápai kollégium!, az sohasem fedezi fel a mi erőforrásainkat, nem fogja megérteni a kálvinizmus nagy küzdelmeit, hősiessé* get és annak lelkét nem kapja el a mi küldetésünk ellenállhatatlan sodra. Ez az emléktábla sokkal többet jelent. Örök időkre hirdetni fogja, hogy a mi múltúnk nem bizonyos eseményeknek anyaghalmaza és a mj szemünkben a történet nem háborúk, győzelmek és csatavesztések, elnyomátások és békekötések szakadatlan láncolata, hanem az időben és az eseményekben jelentkező erkölcsi világrendnek és benne Isten gondviselésének, hatalmának, igazságosságának és bölcseségiének, egyszóval Isten nevelő munkásságának a kinyilatkoztatása. Ez a vonás akkor áll határozottan körvonalakban előttünk, ha elgondoljuk, hogy sem a nemzetnek, sem az anyaszentegyháznak, vagy intézményeknek az élete nem egyszerre állott elő abban a formában, amint jelenleg szemeink előtt van, hanem
