Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-04-01 / 13. szám
50. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1934. ferenciálódik. Gondoljunk az állásnélküli diplomások százaira, a kérlelhetetlenül terjedő elproletárizálódásra, mely, mint a mai civilizáció átka, az egész világra kiterjed s amely elkerülhetetlen süllyedésbe vezeti a fiatal nemzedéket. Több külföldi államban — csak Olasz és Németországot említsük — a tömegnek, mint olyannak az értékét hirdetik az egyéni értékkel szemben s a legkiválóbb ember sem több az emberi szemekben, mint ismeretiéin darabja az állam, vagy társadalom jobb jövőt munkálni akaró gépezetének. Ez a helyzet odaviszi a művelt embert a testvériség, az egymásrautaltság, az egyenlőség gondolatához. Alkalmasabb Isten nagy gondolatainak megértésére, mert látja, hogy tudománya nem emeli ki a tömegből, amelynek tagja, sőt még nagyobb kenyeret sem biztosít. S bár elvész az élők tömegében az egyforma életfeltételek alatt, — de íme! az Istennel egyénileg van összeköttetése, mely a bűnös ember és Isten kapcsolata. Ott áll előtte isten szolgája, az igehirdető, aki elkötelezte magát, hogy alkalmas és alkalmatlan időben, szószéken és szószéken kívül hirdeti az Igét. Az anyagi életfeltételek megfogyatkozása, az anyagi élet csődjén át a lelki erők hathatósságába vetett hitet akarja elültetni. Meddő a munkája, ha az evangélium valósága a legteljesebb mértékben nem ütközik ki személyén és mondásán. Elsősorban tudnom kell, hogy ki vagyok én és hogyan hirdetem az Igét. Mi jogon állok meg a velem egyműveltségű ember előtt, hogy szavaimmal őt Isten elé állítsam, vagy ami több, közöljem vele az üdvöt adó igazságot, amikor szándékaimban, a rendelkezésre álló emberi eszközeimben oly végtelenül elégtelen vagyok. Ha különösen ez utóbbi kérdést nem teszi fel maga előtt állandóan az igehirdető félelemmel és imádsággal, 'ismerheti a legjobb módszereket, nem evaagelizál. Isten szolgájában kifejezésre kell jutnia annak a szuverén tekintélynek, melyet Isten birtokol. Komoly egyetemi hallgatók mondották: »legelsősorban azt kívánjuk, hogy akik előttünk bizonyságot tesznek, azok tekintéllyel rendelkezzenek. Tekintély pedig nem azt jelenti, hogy jó szónokok, fordulatos elmék legyenek, hanem rendelkezzenek a beszédnek azzal a meghatározhatatlain jogával, amely előtt a művelt fő meghajol és bizonyossá lesz, hogy az evangélizálót Valaki küldötte, kényszerítette, fel hatalmazta. De reális legyen az igehirdetés tartalma is. Evangélizálni az értelmiséget: nem azt jelenti, hogy igazoljuk előttük a keresztyén hitet, bizonyítsuk, hogy a tudomány nem mond ellen a bibliai kijelentésnek, hogy a geológia és az ásatások eredményeit egyeztessük a Genesjissel s így a racionális elhívés útját egyengessük. Nem sokat használ az sem, ha listaszámra hozzuk elő a nagy tudósokat és gondolkodókat, Bergsonokat és Kantokat, akik keresztyének voltak. Amikor a fiatal értelmiséget az élet égető, elemi problémái gyötrik, bizonyos lekicsinyléssel van minden spekulatív színben feltűnő igehirdetéssel szemben. S egyébként is minden olyan eszköz, mely megakarja szilárdítani az intellektuális jogot, hogy ennek alapján igazi keresztyének lehetünk, megvallása annak, hogy az evangélium nem abszolút, hanem relatív az emberi gondolkodás mellett. A református felfogás nemcsak azt tiltja meg, hogy a Szentiráshoz hozzáadjunk, hanem abból elvenni sem enged. A teljes evangéliomot kell hirdetni az ő természetfeletti abszolútságában, a »nem«-mel, amit hirdet a világ fölött Isten ítéletében, az »igémnél amit állít Krisztus megváltásában, hirdetve, hogy a keresztyén ség és a látható világ között szakadék tátong, bizonyságot téve a keresztyén felfogásról a maga szigorúságában és kegyelmében. Ezt az igazságot művelődés útján nem lehet megtanulni, ezt hinni kell, ez minden észigazságon túl van, előtte meghalnak a mi theoriámk és argumentumaink, mert az evangéliom tény és nem rendszer, vagy filozófia. Az Ige szolgája számára lényeges tudnivaló — mondja Barth —, hogy az Igét ne az emberek aktualitásához, ne a megértő képességeikhez szabja elsősorban, hanem ahhoz, akiről beszél. Hozzáfűzzük, hogy épen ezáltal éri el az intelligens efnber szivét. Meglátja, hogy Isten az ő élete eseményeiben is ott van s nem valahol a csillagok mögött. Ha az intelligens emberbe nehezebben látunk is bele, ez ne tévesszen meg bennünket. Tele vannak könnyel, mély reménytelenséggel, vagy vágyakkal és reménységekkel. Ha keressük, felnyílnak előttünk a szivek. Sok hitetlenség magyarázata faluin, a liberális korszak fennálló öröksége: a hitetlen értelmiség. A világi papok hiánya. Igazi igehirdető tud nyerni világi papot, mert sok léleknek már csak egy kívánsága van. Tudni akarja, hogy mi hiszünk-e, ismerjük-e mi az igazságot? Bűneink mélységéből felkiáltunk-e mi is, vagy pedig a megkeményedés, a tartalmatlan biztonság magaslatairól beszélünk-e? Ez utóbbi esetben jobb, ha hallgatunk. Pataky László. Magyar ritmust! Egyházi énekügyünk megérdemli és meg is követeli, hogy vele minél alaposabban foglalkozzunk. Indokolt tehát, hogy A zsoltár ok ritmusa című -cikkemre (Dunántúli Prot. Lap 1934 5. sz.) e lap 7-ik számában kiadott válaszra feleljek. Esztétikusaink és irodalomtörténészeink Szenczi Molnár Albertet, mint zsoltárfordítót eddig minden kétséget kizárólag teljes joggal magyarnak tartották. Az ő zsoltáraiban lépten-nyomon fölcsendül a legtisztább magyar ritmus. Ellenben senki sem tud kimutatni benne idegen ritmust és semmi adat sincs rá, hogy a genfi dallamokért, vagy éppen azoknak »eredeti«, tehát idegen ritmusáért fordította volna magyarra — nem is franciából, hanem Lobwasser után németből a zsoltárokat. Ez a szándék távol állott tőle. A zsoltárok genfi dallamai ütemvonalak nélkül, korálkótákkal jelentek meg, mely írásmód a ritmust nem jelzi. De nem is kellett, hogy jelezze, mert abban az időben az egyházi érnek lelke a szöveg mellett a melódia volt, nem pedig a ritmti|S. Sohasem a szöveg alkalmazkodott a dallam méreteihez, hanem megfordítva, mindig a dalijain simult a szöveg prozodiájához. A korálkótákat az ének valódi jellegének megmásítása nélkül nem lehlet a mai hangjegyek módjára értékelni. A Dunántúli Protestáns Lap egyik legközelebbi számában a hírek közt olvastam, hogy Komáromban bemutatták, miszerint régente milyen szép ritmikusan énekelték eleink a zsoltárokat. Van erre valami bizonyíték? Semmi más, mint a zsoltárok félreértett korálkótája. Rácz Elemér, sóki lelkész előadást tartott a zsoltárok dallamának eredeti ritmusáról. Nagy kár, hogy ez az előadás meg nem jelent. Talán utólag is közzé lehet tenni. Hadd látnánk hát azt az eredeti ritmust, melyről a zenetörténelem — oly alakban, mint amiként beszélnek róla — semmit sem tud. A Zeneközlöny 1933. évi 11-ík számában hangjegypéldákkal
