Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1934-12-09 / 49. szám

Negyvenötödik évfolyam.

49. szám.

Pápa, 1934 december 9.

A DUNÁNTÚL! REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

.....-...............-................................ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ............—-----------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

A kicsiny gyülekezetek egyházkerületéről.

Ezt a »hanem«-et pedig szeretném százszor is aláhúzni, hogy az illetékes tényezők figyelmét felkeltse. A latin közmondás szerint teher alatt nő a pálma. De csak addig nőhet, mig derékban nem törik. A dunántúli kicsiny gyülekezetek pedig lassan, lassan, de szemmel láthatólag közelgetnek az összeroppanáshoz. A kisértés immár feljebbé kezd válni, minthogy elszenvedhetik. Mindenféle hátralék nő, szaporodik és sokszor nem a nemakarás, hanem a tehetetlenség miatt. Zúgolódás még nem igen, — de panasz már hallatik elég. Nem messze a határ, melyen túl már a tanácstalanság és lehetetlenség kezdődik. Odáig pedig nem szabad eljutni a legkisebb egyházközségnek sem. A megsegítés nemcsak református, hanem magyar nemzeti érdek is itt a nyugati határszéleken. A kisértések légiói lopakodnak be, keresztül a trianoni határon. A reformátusság itt színmagyar, származásban, nyelvben, érzésben, gondolkodásban és törekvésben soviniszta magyar. Ahol ez megtörik, rés támad ott a magyar falon is. A megsegítésnek pedig több módja van és mindez a mód önként kínálkozik. A lelkeket erősítő munkáról most nem beszélek: szégyen volna, ha csak egy dunántúli református lelkipásztor is nem érezné, nem ismerné és nem gyakorolná ezt a százszor szent elköteleztetést. De más segítség is kell, a magyar állam részéről is, az egyetemes magyar református egyház részéről is. Az állam részéről az adócsökkentési segély teljes összegében, való kifizetése. Ezt meg kell bírnia az államkincstárnak, mert később lehet, hogy százszorosán ráfizet. Nem kell mondanom, hogy mit és azt sem, hogy miért. A közvetlen ráfizetésnél nagyobb és fájdalmasabb lesz a közvetett. Valami csodálatos, előrelátó bölcseség nyilvánult meg a nagy Tisza István ez alkotásában: nemcsak hogy ott segített, ahol a legnagyobb szükség volt a segedelemre és legjogosultabb volt a segítség, hanem kivette a lelkekből a nem egyenlő mértékkel való elbánás keserűségét is. És soha sem volt mind a kettőre nagyobb szükség, mint ma, itt Dunántúl. Azután az elemi népiskolai terhek arányosítása. Ez is állami feladat. M.ert mégis csak megcsúfolása az általános és egyenlő közteherviselés nagy elvének, hogy ugyanazon egyházmegye egyik egyházközsége pótlékolható állami egyenes adójának 18, a másik pedig 81 o/o-át fizeti az elemi népiskolai oktatás közálladalmi feladatának biztosítására és végeztetésére. Az ugyanazon politikai községben lakó iskolafenntartó felekezetek iskolai teherviselése itt-ott még nagyobb aránytalanságot mutat. Az államkormánynak a felekezeti tanítók készpénzjárandósága pontos kifizetése tárgyában legutóbb hozott rendelkezése igen szép dolog — a tanítók egy részének nézőpontjából, bár bizonyos, hogy

a dunántúli református felekezeti hatóságok túlnyomó százaléka nem veszi majd igénybe, s nincs is alapos oka, hogy igénybe vegye. De méltóztassék tudomásul venni, hogy nem az egyházközségek fizetni nemakarásában, hanem az egyháztagok nagy részének aránytalan iskolai túlterhelésében van a baj, s ezt a bajt nem fogja megszüntetni, ha más hatóságok szedik be, vagy hajtják végre ugyanazon iskolai adót, ugyanazon adófizetőkön. Nem véletlen és nem ötletszerűség, hanem a helyi bajok forrásának tisztánlátása az oka annak, hogy az iskolai adók arányosítását épen dunántúlról, s itt is a református felekezeti hatóságok hangoztatják és sürgetik a legerősebben. Valamint nem Ötletszerű kivánalom volt a legközelebbi országos református zsinaton a dunántúli képviselőknek az országos közalap lehető megerősítését célzó javaslata sem. S ha a mostani gazdasági helyzet nem látszik is alkalmasnak az egyházi VIII. te. 5. §-ának végrehajtására, félő, hogy az elkésett végrehajtás és segítség azoknak a szegény egyházközségeknek, melyekről a 2. § első helyen utal, csak romjait és fájó emlékét fogja találni. A dunántúli nagyobb gyülekezetek szívesen sietnek kisebb testvéreik istápolására, bántó lenne az alföldi nagy, erős és hatalmas egyházközségekről ennek az ellenkezőjét még csak feltételezni is. Hisz ezeknek is szól a gyönyörű parancs: egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. Kiszámíthatatlan következményekkel járna az, ha egy, ma még alig hihető, de a jövőben épen nem lehetetlen országos változás a mi református egyházunkat készületlenül találná. Gyógyszernek látszik még a kis egyházközségek társítása is. De ennél igazán vigyázni kell, hogy az orvosság rosszabb ne legyen a betegségnél. Az egymáshoz közel eső törpe egyházközségek társulása, bizonyos előfeltételek mellett lehető is, kívánatos is. Az előfeltétel elsője azonban az, hogy az illető egyházközségek és egyházközségi tagok lelkületébe bele kell jó eleve oltani a társulás szükségességének érzését és kívánalmát, — hogy ne az egyházi felsőbb hatóságok akarjanak csak társítani, hanem maguk az egyházközségek is akarjanak társulni. Az erőszakos társítás nagyon könnyen a mellőzés, a magárahagyottság érzetét, a hitélet megsemmisülését vonhatja maga után. Tartsuk meg amink van, mig a megtartásnak csak egv parányi lehetősége is fennáll!

Meg kell még emlékeznem az egyházkerület legújabb, László József kocsi lelkipásztor és főiskolai leíkészi gondnok által megfundált, minden tekintetben hézagpótló intézményéről, a polgári leányiskolából és tanítónőképzőből álló, internátussal összekötött nőnevelő-intézetről. A műit század utolsó évtizedeiben mind inkább-inkább előtérbe lépett a nők magasabb képzettségének és képesítettségének kér-