Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-09-30 / 39. szám
164. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1934. bért elhunytának. Az a közel félszázad, amelyet ő hátrahagyott Napló-ja szerint nemcsak Magyarországon és az akkori Erdélyben, hanem Ausztriában, Német- és Olaszországban, valamint Svájcban szinte szakadatlan vándorlással eltöltött, a tanulás "és a munka csodálatraméltó esztendei voltak, „Levelezés“-e és „Irományai“ pedig, amelyeket első tudományos Társaságunk közel egy százada gondosan őriz és egész terjedelmükben régen közzétett,* — bizonyítják, hogy a fáradhatatlan magyar theologus milyen szoros, sőt baráti összeköttetésben állt korának oly sok jelentős tudósával. Nekünk azonban ma nem az ő kutatásairól, tanulmányairól, nyomtatásban megjelent 19 és kéziratban maradt 4 munkájáról kell emlékeznünk, hanem arról, hogy ő Herbornban 1607-ben megjelent zsoltárkiadásával minden időkre megörökítette nevét a magyar ref. egyház történetében és immár 327 esztendő egymást felváltó nemzedékeinek hálás emlékezetében. Én is azért áldom őt haló porában, mert az ő igéivel emelhetem „szívemet“ a Mindenhatóhoz (XXV. zs.), az ő szavaival mondhatom el, hogy „az Úr énnékem őriző pásztorom“ (XXIII. zs) és ha egyházunknak súlyos gondjai és bajai hivatali munkámban engem is gyötörnek, az ő vigasztaló énekére gondolok: „a tiszt és az erő Nem a napkelet felől, . . Sem nem a pusztából jő; Van minden Isten által Ő aláz, Ő magasztal!“. (LXXV. zs., 3. v.) Ö segíthet meg nyomorúságunkban, Ő „fogja rajtunk jóvoltát megmutatni“. Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Krisztus Urunknak szociális tanításai és parancsai élénken élnek mindnyájunk lelkében. A közelgő télen sajnos sok községben hétről-hétre szemünk előtt kell tartanunk azokat és egyúttal egyházi szerveink különösen is hivatva lesznek hűségesen és gondosan teljesíteni mindazokat a kötelességeket, amelyek az új E. t. I. c. 22. §-a szerint is „a szegények, az árvák, az elhagyottak és a betegek gondozása tekintetében Isten egyházának tagjaira várnak.“ Az országgyűlés Felsőházában tartott egyik beszédemben a folyó év június közepén egyik-másik vidék aszályos termésének hírére, szomorú előérzettel arra kértem a kormányt, gondoskodjék, hogy az előttünk álló télen „nyomortanya“ ne legyen Magyarországon. Fájdalom, a termés-eredményekből tudjuk, hogy valóban sok községben a széles néprétegek élelmezési viszonyai tekintetében kedvezőtlenebb lesz a helyzet, mint az előző télen volt. Sokan szegények vagyunk, de egyikünk sem annyira, hogy a még szegényebbeken ne tudnánk segíteni. Kérve-kérem tehát a Nt. lelkész urakat is, de összes presbiter társaimat s általában az Ek.-ben lakó minden világi testvéremet is, gondoljanak keresztyéni és egyúttal új törvényeinkben előirt kötelességeinkre. Ezeket az I. t. c. 22. §-a az egész egyházközségre foglalja össze; ezenfelül rendeli, hogy a 'lelki* Dézsi Lajos jegyzeteivel kiadta a M. Tud. Akadémia (1898, 521 1., 1 hasonmással). pásztorok (37. §. b. pont) látogassák „az elhagyatott szegényeket és betegeket“, a presbiterek (44. §. e. pont) pedig az egyházközségnek az „ő felügyeletükre bízott tagjait, különösen az elhagyottakat és betegeket“, ha nincs diakónus vagy diakonissza, a presbitérium válassza meg „a szegények gondnokát“, (52. §), főleg pedig fordítson nagy gondot (74. §. g. pont) a „tehetetlen szegényekről, árvákról, elhagyatott betegekről való gondoskodásra“ és támogassa a polgári község elöljáróinak ez ügyben tett intézkedéseit. Meg vagyok győződve, hogy a Nt. esperes urak (93. §. 1. pont) éppen úgy irányítani fogják az egyháztársadalmi munkát, amint egyházvizsgálat alkalmával (96. §. a. pont) megvizsgálják a szegények és árvák körüli jótékonyság végzését; további, hogy az egyházmegyei (112. §. e. pont) és a Ft. egyházkerületi közgyűlés (140. §. m. pont) is hűségesen be fogják tölteni új törvényeikben előirt feladataikat. Azt a szomorú tényt, hogy református testvéreinknek és általában magyar véreinknek százai, ezek között növekedő gyermekek és serdűletlen fiatalkorúak a falvakban és -különösen Budapesten a szükséglakásokban, főleg télen a nyomor veszedelmének, sőt nem egyszer az ínség szenvedéseinek vannak kitéve, — tartom Egyházunk és egyúttal nemzetünk életében a legsajnálatosabb és elsősorban gyógyítandó bajnak. A másik szintén nagy baj egyházaink egyrészében is, de más felekezeteknél, valamint Egyházkerületünk keretén kívül is az egyke. Az utóbbi bajnak etikai, gazdasági, társadalmi és egyéb tényezői vannak, amelyeket nem olyan egyszerű megszüntetni, vagy csökkenteni, mint ahogy az ember egy-egy szép értekezésben, még inkább pedig hatásos felszólalásban rámutathat azokra. Az elfogulatlanok és alaposan tájékozottak nem állíthatják azt, hogy ez a jelenség kizárólag a magyar református egyházban mutatkozik. Ez nagy tévedés és még nagyobb igazságtalanság volna. Évtizedek előtt a katolikus Franciaországban észlelték ezt a tényt és a viszonyokat behatóan ismerő, katolikus vallásű szakférfiak megfigyelése szerint megvolt különböző megyéknak pl. Tolna vármegyének katolikusai közt is. Lelkészeinknek a maguk lelkipásztori munkásságukban, a világi férfiaknak pedig saját hatáskörükben foglalkozni kell ezzel a szörnyű bűnnel és erélyesen, szakadatlanúl küzdeni is kell ellene, a kérdésnek szabályozása azonban nem egyházunknak, hanem a /. kormánynak a feladata. Egyedül a t. kormány lehet abban a helyzetben, hogy az egész országra kiterjedő statisztikai adatoknak most folyamatban levő összegyűjtése után ennek a súlyos társadalmi betegségnek jogi, gazdasági és telepitési részleteit, amihez a törvényhozási anyagnak gondos és hivatott előkészítése is szükséges, megvilágítsa és ezeknek gondos mérlegelésével megállapítsa azt, hogy a jelenlegi nagyméretű világgazdasági válságban, amelynek hatását hazánkban az igazságtalan trianoni békediktátum még fokozta, a
