Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-09-02 / 35. szám
144. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1934. Gazdasági elszegényedését és letörését ennek a magyarságnak nagyban elősegítette a kényelemszeretete, konzervatív felfogása, minden újtól, eddig nem ismert dologtól való idegenkedés, az üzleti szellem és a gazdasági ismeretek fokozatos fejlesztésének a hiánya és végül az, hogy nem érdeklődik semmiféle megmozdulás iránt, mely a község és ezzel együtt az ő jólétét is hivatva van szolgálni. Amióta a vezetőszerep kicsúszott a kezéből, azóta talán még kevesebbet törődik a saját dolgaival is, aminek természetes, hogy lépten-nyomon kárát vallja. Az üzleti szellem, az újtól való idegenkedés, valamint a kényelemszeretete tragikus volt a magyarságra a múltban és az lesz a jövőben is. »Ahogy az apámnak jó volt, jó lesz nekem is« elv megbukott, mert a fejlődés szekere halad és aki lemarad róla, az elveszett, azt eltemeti a nyomában haladó portenger. A mai nagy gazdasági válság még a legészszerűbben vezetett gazdaságokat is megingatta, hogyne rázkódtatta volna meg azokat, ahonnan hiányzott az előrelátás, az észszerűség. Ma az a helyzet áll elő, hogy az ősi föld is követeli a jogát, a íegeszesebb, legtanultabb, legügyesebb magyar gazdát. Ezek az ősi magyar bűnök, valamint a fentebb vázolt erkölcsi természetű bajok mind-mind elősegítették azt, hogy a magyarság egyre jobban háttérbe szoruljon, hogy elszegényedve, megfogyva meneküljön a temető felé, vagy szaporítsák a magyar föld földnélküli magyarjait és elhagyva a szülőfalut, más vidéken, más életkörülmények között keressék boldogulásuk útját. Ez a kifáradt, letört magyarság itt már megszűnt formáló erő lenni. Ha békességben akar maradni, éli a maga visszahúzódó életét és a viszonyok súlyos nyomása alatt lassan fogy és végre eltűnik. 100 év múltán, vagy talán annyi idő sem kell és felvehetik az eltűnt református egyházak, de az eltűnt magyar községek névsorába is. Ha ezt nem akarjuk, úgy az idő cselekvésre int. Közel 3000 hold magyar föld cserél a közel jövőben gazdát itt, egy jó része már is az állam és a bankok kezén van. Ezt a földet, mely ősi magyar rög, nem lehet csak úgy odadobni idegen kezekbe, akkor, amikor annyi jó és igaz magyar ember várja reménykedve azt a pillanatot, amikor beleakaszthatja ekéjét a dúsan termő magyar rögbe. Mussolini városokat épít, ahol nemrég még szennyes viz kavargott, büzhödt levegő terjengett, ott ma vidám, nevető emberek járják az utcákat és minden egy reményteljes jövendőről beszél. Miért nem lehetne megvalósítani a magyar földön is ezt? L.enne-e szebb, drágább ténye a magyar kormánynak, mint a haldokló magyar vidékeken virágzó, új, jobb jövőt Ígérő magyar életet teremteni?! Mi kellene más e község — de a többi számára is, hogy újra magyar legyen, hogy formáló erővé váljék itt a magyarság, hogy missziót teljesítsen: 10Ö, gyermekkacagástól hangos magyar család?! A telepítésnél természetesen ezeken a kisebbségi helyeken legegyszerűbb dolog lenne a felekezeti szempontokat is figyelembe venni, vagyis ahol katholikus magyarság van 'fogyóban, ezek érdekeit erősíteni, ahol pedig a református magyarság pusztul, ezeket kell talpra állítani. Kisebbségi helyeken feltétlenül fontos a magyar iskolák fenntartása, bármily kevés a gyermek. Sajnos, ezt a szükségességet az állam nem látja be, ezért kellett formát és lehetőséget találni arra nézve, hogy ezek az iskolák feltétlenül fennmaradjanak és ezt a lehetőséget meg is találták egyházunk vezetői a lelkész-tanítóság intézményében. Nemcsak felekezeti érdekek parancsolták ez intézmény felállítását, hanem ugyanolyan súllyal nyomott a mérlegen a magyar érdek is. Nagyon üdvös lenne tehát, ha az állam illetékes szervei az egyes egyházakat támogatnák anyagilag is, hogy a két oklevéllel biró lelkész-tanítóinknak lehetővé tehetnénk az elhelyezkedést, amig más megoldás nem adódik ezeken a helyeken. Hisz nem egy egyház van, melynek meglevő tanítói javadalma mellé már nem sok kiegészítés kellene, hogy egy ifjú embernek tisztességes megélhetést biztosítson. Megdöbbentő képét látjuk a magyarság, egyben a reformátusság pusztulásának, ha a statisztikai adatokat nézzük. Azonban elkésve még nincs semmi, ha a közel jövőben segítséget kapunk, hiszem, hogy nem sok idő múlva boldog és reményteljes fejlődésnek indul itt újból a magyar élet. Feltétlen meggyőződésem, hogy ezeken a kisebbségi helyeken, de általában véve is telepítéssel segíteni lehet, de a lehető legsürgősebben. A Dunántúlra az alföldi magyarságot elhozni a legszerencsésebb lehetőségnek tartom. Voltaképen cseretelepítés keresztül vitelét tartanám a legszerencsésebb megoldásnak, mert ez nem sértene anyagi érdekeket, viszont a magyarság szempontjából óriási lehetőségek útját nyitaná meg. Én remélem, hogy nem soká várat magára a telepítési törvény. Természetes dolog, hogy egyházunk felelős vezetőire is nagy feladat hárul egyházunk érdekeinek megóvásában, hiszen »reformátusnak és magyarnak lenni nemcsak a múltban jelentett egyet, de a jövendőben is«, különösen a kisebbségi helyeken. Remélem, hogy a közel jövő meghozza a megoldást erre a fájó, szomorú problémára. Isten, ha őszintén és igazán keressük az utakat, imádkozó lőrékkel tekintünk Őreá, elvégzi bennünk, az életünkben, egyházunk és magyarságunk életében a legnagyobb csodát: hogy mi újra az élet népe leszünk, kik áldva hirdetik az Ő örök dicsőségét. Tótvázsony. Szabó Géza. Ösztöndíj-alapítvány a pápai nőnevelő intézetben. László Zsigmond nagysápi lelkész úr a pápai nőnevelő-intézetnél — hol leányai nevelkedtek és tanítónői oklevelet szereztek — nemeslelkű elhatározással 500 P-ős ösztöndíj-alapítványt tett és fizetett be szeretett jó édesanyja, néhai László Józsefné sz. Tulok Erzsébet nevére és emlékére. Az intézettel való szerető együttérzésnek ez a felemelő ténye az intézet részéről a hálának és köszönetnek érzelmeit váltja ki és azt a forró óhajtást kelti, bár lenne sok hasonló nemeslelkű adományozója a leánynevelés szent ügyének. László Zsigmond lelkész úr alapítványát az alábbi megható és minden dunántúli református testvérünk szerető és áldozatos figyelmébe ajánlott levél kíséretében küldötte el a nőnevelő-intézet igazgatóságához: Kedves Igazgatónő Önagysága! Áldott emlékű László József kocsi volt lelkész, nálunk reformátusoknál kimagaslóan tündöklő, szép adományából létesült pápai Leány-, vagy Nőnevelőintézetünk mind nagyobb szükséget látó, szenvedő sorsa fájó aggodalommal tölt el. Én, aki ama nagy Adományozó közvetlen közelében, lábainál nőttem fel, hallgattam kitűnő tanítá-
