Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-09-02 / 35. szám
Negyvenötödik évfolyam. 35. szám. Pápa, 1934 szeptember 2. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS UP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •....--------------------------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. -...............---------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A fogyó gyülekezetek sorsa. A »Vasárnap« debreceni gyülekezeti lap augusztus 5-iki számában »A Dunántúli Ref. Egyházkerület Statisztikája« cím alatt jelent meg egy kis ismertetés. Ezzel kapcsolatban az ismertetés végén van néhány megállapítás, mely felette meggondolásra késztet, ami nekem, őszintén bevallom, régi vesszőparipám. A fogyó gyülekezetek sorsa. A megoldás mikéntje, mellyel megakadályozni lehet, hogy ősi, szép gyülekezetek egyszer csak eltűnjenek egyházunk történelmében, »sudártornyú, fehér falu templomokban elnémuljon az ige és az ének«. Sokat gondolkoztam ezen a dolgon, kerestem az okokat, hogy miért és hogyan lehetne segíteni ezeken?! Arra a megállapodásra jutottam, amelyre a »Vasárnap« cikkírója is rámutat, »nincs más megoldás, mint egészséges birtokpolitika s annak a népnek, amelyik ma a fogyás képét állítja elénk, felfrissítése a mi tiszántúli magyar református testvéreinkkel a telepítés mielőbbi keresztülvitele átfán, addig, amig ezeket a gyülekezeteket el nem nyeli a tenger«. Gondolom, hogy Magyar Bertalan lelkésztársamban közös eszmecserénk és dunántúli útja alkalmával érlelődött meg ez a meggyőződés. Bizony, itt nincs más megoldás, mint az egészséges birtokpolitika és a telepítés. Az, hogy a meginduló magyar földek magyar kezekbe jussanak. A mi politikai életünknek régóta hangzatos szólama már a telepítés. Legközelebb a pannonhalmi politikai weekenden is volt erről komoly formában szó és én úgy látom, hogy a mi politikai életünk vezérei is felismerték már e kérdés óriási horderejét a magyarság szempontjából és csak a forma hiányzik, hogy benne testet is öltsön a gondolat. Azt a megállapítást, hogy fogyó és lassan elpusztuló gyülekezetek sorsában főkép erkölcsi természetű bajt kell látnunk, teljes mértékben aláírom (dr. Pongrácz József: Hidas. D. Prot. Lap 22. sz.), nem szabad azonban megfeledkezni a gazdasági természetű bajokról sem, mert a nemzetiségi vidékeken a magyarság, legtöbb esetben egyben a reofrmátusság pusztulása szoros kapcsolatban van azzal, hogy valami úton-módon a föld kiszaladt a lábuk alól; mivel a régi ház, az ősi föld nincs többé és az újraszerzés lehetőségére sincs remény, elmegy a falujától úgy, hogy hírét sem hallják többé. Az én kis gyülekezetem egyike a legrégibb dunántúli református gyülekezeteknek és valamikor színmagyar református gyülekezet volt. Még 1854-ben, tehát 80 esztendővel ezelőtt 500 lelket számlált, ma pedig alig 180 lélek. Jó javadalmazású lelkészi és tanítói állást tartott fenn. Mig nagy jóltevői, a nemes urak a Kazay, Orczy, Somogyi stb. családok éltek, addig észre sem vette, hogy napról-napra fogy. Múltak az évek, a magyar reformátusság, de vele együtt annak az egy-néhány magyar katholikus családnak a száma is, mely a községben élt, évről-évre kevesbedett és vele szemben számban és vagyonban növekedett az idegen. Még pár évtizeddel is, ha visszamegyünk a múltba, a község 1/4 rész magyarsága a birtok 2/3 Eészét mondhatta magának, ma már a birtok eloszlása megfelel a léiekszám arányának, az alig 10o/o magyarság kb. a község birtokai 10o/o-át bírja. Közben pedig egyre pusztul és fogy. Jelenleg is három magyar család háza áll üresen, várja az új gazdát. Vájjon mi ennek az oka? Hogy történhetett az, hogy ez az egykor szép magyar község, virágzó református gyülekezet lassan — ha segítség nem érkezik — eltűnik nemcsak egyházunk, de a magyar történelemből is. Semmi esetre sem az erényei juttatták idáig. Első és legborzasztóbb baf, mely végzetét elősegítette, feltétlen erkölcsi természetű és ez az egyke, még inkább az egyse. Á világháború előtti években, de azóta is számtalan magyar család pusztul ki nyomtalanul, maradék nélkül a község életéből. A nagy nemes urak után, illetve velük együtt mentek el a többi családok is. Ma már legtöbb név az emlékezést is túlhaladta és csak a temető fejfái, vagy az anyakönyvek beszélnek róla. A második ok a kivándorlás, elköltözés a községből. Azok a magyar családok, melyek valami külső kedvezőtlen körülmény vagy saját hibájuk miatt nehéz helyzetbe jutottak, vagy teljesen elszegényedtek, elhagyták a községet. Ahhoz kevés lelki erejük volt, hogy itt kezdjék újra az életet, bár messze idegenben, az amerikai bányákban, gyárakban, városokban, vagy itthon a fővárosban szívesen vállalták a legnehezebb és legszegényebb emberek kereseti lehetőségét is. Ezek azután vagy elpusztultak a szokatlan életkörülmények között, vagy amennyiben képesek voltak új életet teremteni a maguk számára és boldogultak, az összegyűjtött garasokat nem hozták vissza, hogy rajta visszavásárolják a régi házat, az ősi földet, hanem végleges letelepedésre más helyet választottak, a szülőföld már szűk lett nekik. Az amerikai élet, az idegen világ a mi magyarjainknak, egy család kivételével, mely a szülők elhunytával a fiákban, illetve az unokákban már valószínű, hogy felszívódik odakünn és elfelejti magyarságát — nem tetszett. A legtöbbje visszajött szegényen az ó-hazába és elszóródott, egy-két kivétellel, az ország más részein. Fájdalmasan lesújtó nézni az ilyen pusztuló gyülekezet életét. Valami szomorú lehangoltság, nemtörődömség, minden-mindegy jellemzi az ilyen embereket és családokat. Sokszor beszélgetek velük ezekről a kérdésekről. Látom rajtuk, az életükben, hogy minden önmagukba zárkózásuk ellenére is a jelen siralmas valósága néha megrázza őket és felcsillan előttük a dicső múlt. Ilyenkor megérzik, hogy mik voltak és mivé lettek.
